Ennek alapvető oka, hogy a nonformális tanulás keretei oldottabbak, hiszen az ismeretszerzést nem követi vizsga, mindenki „magának" tanul. Ebből az is következik ugyan, hogy az itt szerzett tudásról a résztvevő nem kap bizonyítványt, vagy egyéb, széles körben elismert tanúsítványt. Ez azonban nem jelet problémát, mert a nonformális tanulás céljai általában nincsenek szoros kapcsolatban a munka világával, a munkaerőpiacon közvetlenül „eladható" tudással: itt a résztvevők motivációit általában a személyes érdeklődés, a személyiségfejlesztés, vagy az önkifejezés igénye adja. Így a nonformális tanulási szituációk a praktikus ismeretek, a mindennapi tudás megszerzésének színterei (népfőiskolai főző- vagy tánctanfolyamok, kézműves szakkör a közösségi házban, amatőr színjátszókör, kertbarátok klubja, „Hogyan rakjuk le gyorsan és könnyen a laminált parkettát" című néhányórás tanfolyam a Praktiker Barkácsáruházban, nyugdíjas pedagóguskórus, bélyeggyűjtők baráti köre, idősek klubja stb.) Annak ellenére, hogy a mai magyar oktatási és munkaerőpiaci rendszer erősen végzettség-orientált, a nonformális színtereken szerzett ismeretek és készségek szerepe igen jelentős a társadalom szempontjából is. A felnőttoktatási kínálatban nagyon lényeges, hogy meglegyenek azok a programok, melyek a tanulást mint pihenést, aktív szabadidő-eltöltést vagy önkifejezést testesítik meg. Ezek ugyanis azok a színterek, melyeken a felnőtt a tanulást nem kényszerként vagy fárasztó feladatként éli meg. Egy barkácstanfolyamra az ember nem munkahelyi nyomásra iratkozik be, nem a munkaerőpiaci státuszát akarja erősíteni a tanultakkal. Egyszerűen azért, mert vonzza az, ami ott történik, szívesen tölti szabadidejét hasonló érdeklődésűek körében, és sikerélményt ad számára, ha önállóan, saját kezűleg készít el egy bútordarabot. A tanulást ilyen szituációkban leggyakrabban nem is éljük meg „tanulásként", hiszen nem ülünk iskolapadban, nem vizsgázunk semmiből, nem osztályozzák a teljesítményünket, és még csak nem is szorongunk mindeközben...

A nonformális tanulás lényege egyrészt éppen ebben a sajátosságában rejlik: úgy tanulunk, hogy közben pozitív tapasztalatokat és sikerélményeket szerzünk. Ezután pedig, ha - korábban még talán vállalhatatlannak tűnő - formális oktatásban veszünk majd részt, önbizalmat meríthetünk a nonformális színtereken szerzett tanulási tapasztalatokból, és magabiztosabban ülhetünk vissza felnőtt fejjel is az iskolapadba. A nonformális tanulás másik értéke, hogy szinte észrevétlenül tesz minket nyitottabbakká, kreatívabbakká és műveltebbekké. A tanfolyamok során megismerünk másokat, tapasztalatokat szerzünk eddig ismeretlen szituációkban, kipróbáljuk magunkat új területeken és mindeközben rengeteget tanulunk! A későbbiekben felhasználjuk majd jobb tanulási képességeinket, új kapcsolatainkat, valószínűleg aktívabb kultúrafogyasztókká válunk és nyitottabbak leszünk az új ismeretek megszerzése felé.

Rugalmas jellegéből adódóan a nonformális oktatási rendszerek a formálisnál sikeresebben tudnak igazodni a résztvevők előzetes tudásához. Egy tanulási folyamat sikere részben azon múlik, mennyire tudjuk új ismereteinket a már meglévőkhöz kapcsolni. A felnőtt tanulócsoportok a formális rendszerekben nem feltétlenül a résztvevők azonos előzetes tudásszintje mentén jönnek létre. (Ne felejtsük, hogy pl. a gimnáziumi érettségi megléte sem jelenti azt, hogy minden tanuló tudása minden téren azonos lenne! Hiszen az - az egységes érettségi vizsgarendszer ellenére(!) - függ az iskolától, a módszerektől, a tanárok által meghatározott kövelelményszinttől stb.) A nonformális tanulás esetében azonban a külső, a rendszert merevvé tévő szabályozók hiányoznak, így marad idő és motiváció a csoport valós ismereteinek feltárására, a szintre hozásra is - emellett pedig a tanfolyam kitűzött céljain is lehet változtatni. Formális rendszerekben nem változhat meg a képzés során az előre meghatározott kimenet, egy szabás-varrás tanfolyamon pedig akár annak végéig gyakorolhatjuk a gomblyuk-varrást, minden negatív következmény nélkül...

A nonformális tanulás másik lényeges jellemzője, hogy itt valósulhat meg igazán a felnőttoktatásban ideálisnak tekintett, mellérendelő jellegű tanár-diák kapcsolat, a felnőttoktató és a felnőtt tanuló közötti partnerviszony, mely felvált(hat)ja az iskolai keretek között megszokott, alá-fölé rendelő, tanárközpontú magatartást. Elvileg az andragógia alapelvei között szerepel a felnőtt tanuló és a felnőttoktató közötti folyamatos tapasztalatcsere, a mellérendelő jellegű kommunikáció, az egymástól tanulás - formális szituációkban azonban ennek megvalósulási keretei korlátozottak, hiszen az értékelés hatalma a tanár kezében van, s ez gyakran erősen korlátozza a szabad és kötetlen, egyenrangúságon alapuló tanár-diák viszony kialakulását: a jobb jegy reményében a diák inkább „tartja a száját", a tanár pedig hajlamos visszaélni vélt vagy valós hatalmával.