Pszicholingvisztikai értelmezése szerint az anyanyelv „gyermekkorban elsajátított kommunikációs eszköz, amely a nyelv hangzó változatának, a beszédnek a produkcióját és feldolgozását, vagyis mások hangos közlésének észlelését és megértését jelenti" (Gósy, 1999:241).

Már az ókorban is foglalkoztatta a filozófusokat, hogy miként is sajátítják el a gyermekek anyanyelvüket, hogy az velük született-e, vagy növekedésük során sajátítják-e el.

Mai ismereteink szerint elmondhatjuk, hogy a nyelv tanulásának lehetősége velünk született tulajdonság, míg a nyelvi képességet - hogy szabályok szisztémája alapján egy véges szókincsból mindig új mondatokat tudunk generálni -, azt meg kell tanulnunk, a nyelvi környezettől függően dől majd el, hogy milyen nyelvet fogunk elsajátítani (Herrmann-Fiebach, 2007:60).

A következő csoportokba oszthatjuk az anyanyelv elsajátítására vonatkozó elméleteket annak alapján, hogy azok a tanulás, illetve a vele születettség elvét képviselik-e. Chomsky (1988) szerint a nativista (innáta) elmélet alapján a gyermek nem tabula rasa, lehetetlen, hogy csak tapasztalati úton szerzi meg ismereteit; az csak feléleszti azokat, kibontakoztatja őket. Genetikailag kódolt nyelvi képességekről beszélünk, tehát léteznek már az univerzális alapok, amelyekre az adott nyelv jellegzetességei ráépülnek. A nyelvelsajátítási eszköz, a LAD (Language Acquisition Device) segítségével, amely eljárásokat és információkat tartalmaz, történik az anyanyelv birtokba vétele. A LAD arra van beprogramozva, hogy azokat az univerzális szabályokat ismerje fel, amelyek mindegyik nyelv alapját képezik.

A tanuláselméletek képviselői hangsúlyozzák, hogy nincs nyelvspecifikus agyi modul, a produktivitás korlátozott, és nagy mennyiségű tapasztalat leszűrése után lesz képes a gyermek általánosításokra az elemenkénti tanulást követően (www.logotanszek.barczi.hu). Központi szerepet játszik az utánzás kérdése, amelyről Bandura (1986) állítja, hogy a gyermek utánzása során az adott kijelentés általános alapelveit elvonatkoztatja a hallott mondatból, először absztrahál, majd általánosít.

Az interakcionalista nézőpont képviselői szerint az öröklés és a környezet egyaránt fontos szerepet játszanak a gyermeki nyelvelsajátítás folyamatában. Bruner (1990) hangsúlyozza, hogy a kulturálisan meghatározott események, amelyek keretében a gyermek elsajátítja a nyelvet (pl.: kukucskálós játékok, séta), egy nyelvelsajátítást elősegítő rendszert alkotnak LASS (Language Acquisition Support System), amely kiegészíti a Chomsky által említett LAD-ot. Tomasello (2003) szerint két fontos aspektusa van a szótanulási folyamatnak: az egyik aspektus az a strukturált szociális környezet, amelybe a gyerek beleszületik, míg a másik a gyerek szociális-kognitív kapacitása ebben a környezetben. A szerző a kulturális környezet alatt a mindennapi rutint és szokásokat érti, amelyekben a gyerek a szüleivel közösen vesz részt (pl. etetés, fürdetés), és ezek a visszatérő és szinte azonos módon zajló események lehetőséget adnak arra, hogy a gyermek az anyanyelvét elsajátítsa.

Gósy (1999) a következő 7 elméletet említi meg:

• genetikailag kódolt nyelvi képesség, a gyermek nem tabula rasa, lehetetlen, hogy csak tapasztalati úton szerzi meg ismereteit, az csak feléleszti azokat, kibontakoztatja őket.
• tanuláselméleti megközelítés, amely szerint az anyanyelv elsajátítása felnőttektől kapott megerősítéseken alapszik, a környezet hatására sajátítják el a nyelvet.
• kognitív: a nyelvelsajátítás adatokból kiinduló szabályalkotás, azaz a gyermek, mintegy konstruálja a nyelvet.
• interakcionalista: a gyermek a nyelvet mások segítségével sajátítja el, nagyon fontos szerepet játszik a környezet. A szülő nem szavakat, beszédet tanít, hanem interakciót tart fenn a gyermekekkel.
• konnekcionizmus: bizonyos, a működésért felelős egységet tételez fel, hogy szabályok veleszületett tudása nélkül is el lehet sajátítani a nyelvtaninputot. Újabb kutatások szerint nem szükséges a veleszületett grammatikai modul feltételezése, sőt nem érdemes különválasztani a szintaktikai és szemantikai fejlődést sem.
• az emergentizmus megszünteti a dilemmát, miszerint tanulás, vagy inkább innáta úton sajátítják el a gyermekek a nyelvet, elméleti keretet fogalmaz a biológiai és környezeti összefüggések számára. A súlypontot az a kérdés jelenti, hogy a nyelvelsajátítás egyes tényezői mely időkerethez kapcsolhatók (MacWhinney, 2002).
• versengési elméletben a gyerek feladata a nyelvelsajátítás során az, hogy megtanulja közvetlenül leképezni a nyelvi formákat alapvető kommunikatív funkciójukra. Ezek a leképezések változnak annak alapján, hogy milyen jelzőmozzanataik elérhetősége és megbízhatósága. Az új kommunikatív funkciók kifejezésére versengés zajlik a formák között. A feldolgozó rendszer a különböző lehetőségek közül választ a jel relatív erőssége alapján. A nyelvi jel a funkció és a forma között teremt kapcsolatot, ahol a verseny színhelyei az arénák.

A következő táblázat a nyelvelsajátítási teóriák közül a legjelentősebbeket elemzi tartalmuk, a nyelvi szintek megjelenése, érveléseik és a szociális környezet jelentősége alapján (Leist-Villis, 2004:82):

A gyermeknyelv kutatásának változását mutatja összefoglalásként az alábbi táblázat (Pléh, 2006:753), amely egyben jól szemlélteti az innáta kontra környezet két egyértelműen dominánsnak nevezhető tényező szerepének eltolódását egyik, majd másik irányba, végül a két tényező egymással szembeni kiegyensúlyozottságát, egymásrautaltságát a gyermeki fejlődés menetében: