1985-ben Bernard Tschumi felkérte Jacques Derridát és Peter Eisenmant, hogy vegyenek részt a Parc de la Villette tervezésében.

4. Melléklet

A Tschumi által tervezett park, mint építészeti költemény, az espacement, a térbeli elrendezés mintapéldája. Tschumi a területre leterített egy négyzethálót, csomópontjaiba pedig elhelyezett egy-egy vérvörösre festett és bizarr acélszerkezetű pavilont (Derrida ezeket nevezi a Tschumiról írt szövegében piros őrültségeknek). Ezek jó részének funkciója is van (fürdő, mozi, étterem, stb.), ám a legtöbb a funkcionalitás megkérdőjelezéseként jött létre, például a levegőbe vezető lépcső, melynek végéről csak a semmivel lehet szembesülni (4. kép).

E felkérést követően Derrida szövegeiben az építészet már nem pusztán filozófiai, hanem építészeti és filozófiai kérdésként tevődik fel. Az építészettel való találkozás arra készteti Derridát, hogy expliciten fogalmazza meg mindazt, ami a filozófia és az építészet viszonyát illeti, és ennek megfelelően értelmezze újra a dekonstrukció és építészet viszonyát: „a dekonstrukció nem azt jelenti, hogy az építészeti metaforákon belül kell maradnunk. Nem jelenti azt például, hogy valamit, ami már felépített - fizikailag vagy kulturálisan vagy teoretikusan felépített - le kell rombolnunk, csak azért, hogy egy olyan lecsupaszított alapot nyerjünk, amire valami újat építhetünk. A dekonstrukció talán éppen magának ennek az építészeti modellnek a megkérdőjelezése - az építészeti modellnek, amely általános kérdés, a filozófián belül is, a megalapozás, a szuperstruktúrák metaforája, az, amit Kant ‘architektonikusnak' nevezett, stb., amiként az arkhé fogalma is ... Így a dekonstrukció az építészetnek filozófián belüli kérdésessé tételét jelenti és talán az építészetét is".¹ Derrida kérdése éppen ezért arra irányul, hogy vajon „miben állna egy olyan építészet, amely nem lenne alárendelve a lakozás, a lakás, az emberi és isteni jelenlétnek? Egyáltalán lehetséges lenne? Építészet lenne?" ² Azaz számára nem pusztán az a kérdés, hogy az építészek „mit építenek, hanem az, hogy miként értelmezzük azt, amit ők építenek. Természetesen értelmezhetjük nagyon hagyományos módon is, mint ugyannak a régi építészetnek egyszerűen egy ‘modern' transzformációját. A dekonstrukció nem pusztán az építész részéről történő egyszerű aktivitás vagy elhivatottság; hanem azok részéről is az, akik olvasnak, akik figyelik ezt az építészetet, akik másként lépnek be a térbe, akik másként mozognak benne, és akik másként tapasztalják meg azt." ³

1 Jacques Derrida, idézi Orbán Jolán, Déli Felhő, 2000, 117.

2 Im. 118.

3 Uo.