Az írásnak ez a kettős struktúrája, konstelláció, nyom, művelet volt az egyik érintkezési pont Mallarmé és Derrida írásai között. A másik a „redő”, a pli, a pliage azaz a hajtás, a tűrés, a gyűrés, a ráncolás, a redőzés mint eljárás vagy módszer. Ez azért lehetséges, mert a nyelvet, a szöveget, nem átlátszó és semleges hordozóként, a gondolatközlés, a kifejezés eszközeként fogják fel, hanem a maga anyagiságában, ellenállásaiban, kiszámíthatatlanságában, térbeli, időbeli mozgásában, a maguk tevékenységét pedig a fenti értelemben vett írásként, és ebben az írásban ráhagyatkoznak az anyag, a nyelv, a szöveg, a papír munkájára.¹ Így valóságos anyagként felfogva a nyelvet Derrida rávilágít a nyelv és az írás, a hang és a betű különbözőségére. Nem állítja őket éles ellentétbe, nem lesznek egymás inverzei, csak különbözőek.

Derrida a nyelvet és az írást a valódi folyamatok részeként értelmezi és elemzi. Ez azonban, ahogyan a Kockadobás-ban is látszik nem egy egyértelmű lineáris folyamat, ahol minden következő lépés kiszámítható. A folyamat sokszor szerteágazó vagy visszakanyarodó, de akár meg is torpanhat. Gondoljuk végig, mi történik akkor, amikor írunk. Ekkor egyrészt maradandóvá tesszük a korábban csak egy pillanatig jelen levő nyelvi formát, másrészt helyet adunk neki, hiszen korábban „csak lógott a levegőben”. Ezt nevezte Derrida „helyt adás”. Ami nem csupán a szavak térbeli elrendezése, nem csupán az üres hely, a „fehér” betöltése, hanem egy olyan rejtélyes folyamat, amelyet nem tudunk megragadni. Mert nem tudhatjuk, nem írhatjuk le, nem mondhatjuk ki, mi történik, akkor, mikor a beszédből írás, a nyelvből szöveg lesz. Ez egy olyan tér-idő rész, egy olyan köztes állapot, melyet nem ismerünk. Ezért is fontos, hogy az írást egy dinamikus folyamatnak fogjuk fel, mely önmagába olvasztja az anyagot, az írás, a nyelvet, amit papírra vetünk és a leírás „műveletét”.

Az írás tehát egyszerre térbeli és időbeli folyamat. Az írás pillanatában, az időben teremti meg a teret, amelybe ír. A tér, ahogy a Kockadobás-ban is rádöbbentünk, nem eleve adott, hanem az írással teremtődik meg, úgy ahogy a tér milyenségét, elosztását, felosztását is mi magunk határozzuk meg. Az írás folyamata nincs merev szabályok közé kényszerítve, nem kell megfelelni sem a sorvezetőnek sem a fizikai törvényeknek, a szöveg felépítésének módját mi magunk határozzuk meg. Bár ez a fajta írás és a dekonstrukció nem Derridával vette kezdetét, mégis ő hívja fel a figyelmet erre, ő világít rá az egymásra íródó szavakra, szövegekre, arra a többértelműségre, amely a filozófiai szövegeket is jellemzi. Derrida tehát éppúgy darabjaira bontotta a szöveg építményét, ahogy Mallarmé korábban ezt a verssel tette.

1 Vö. Orbán Jolán, „Dekonstrukció és szabadság”, 2010 http://www.magyarszo.com/fex.page:2010-01-09_Dekonstrukcio_es_szabadsag.xhtml