Ha általában kívánjuk megvizsgálni azt a kérdést, hogy mi az esztétikai tapasztalat, láttuk, hogy alapvetően kétféle úton haladhatunk. Az egyik szerint a tapasztalat tárgya áll a középpontban, annak ontológiai leírása a feladat. Ekkor azt kérdezzük: elkülöníthető-e az esztétikainak nevezendő vagy nevezhető művek köre? Az előző részekben a világ fizikai leírását tekintettük alapnak, abból kiindulva helyeztük el e tapasztalati tárgyak körét a világ felépítettségét jellemző rend és a rendezetlenség között, oly módon, hogy azok optimális távolságra legyenek az attraktortól, mely a lehetséges „legrendezettebb" megvalósulást jelölte. Az esztétikai élmény kérdését azonban felvethetjük így is: elkülöníthető-e egy sajátosan esztétikai befogadási mód? Hogyan adódik az esztétikai tapasztalat az ember számára? A befogadásának milyen belső korlátozó tényezői érvényesülnek? Ha így kérdezünk, a művészet megismerési-kognitív leírását tűzzük ki célul. Ezzel kapcsolatban eddig a kibillentettséget hangsúlyoztuk, egyrészt a már megszerzett ismeretek és az új ingerek, a biztonságérzet és a kíváncsiság, másrészt a percepció „rendezettsége", kiegyensúlyozottsága és aszimmetriája viszonylatában. Mint annyi más tulajdonság esetében, az esztétikai élményt is vizsgálták az evolúciós, szelekciós előny szempontjából. Itt még csak össze sem tudjuk foglalni az e témában írt számottevő szakirodalmat. A bevezető részben már utaltunk Dissanayake felfogására, aki szerint az esztétikai érzék az embernél a különössé tevéssel kezdődik, amikor olyan tárgyakat keres és választ ki a természetben, melyek elütnek a környezetüktől, vagyis kiugró tulajdonsággal rendelkeznek. A lényegi kérdés persze az, hogy miféle előnyre tehet szert az ember ezáltal. Az esztétikai érzék mint tulajdonság szelektív előnyösségét Dissanayake a darwini evolúció keretén belül magyarázza, mégpedig úgy, hogy a művészet iránti érzék autonóm, vagyis nem epifenomén, nem valamilyen másik tulajdonság velejárója mint a játék, a szocializáció, a rend szeretete, szórakozás vagy a felfedezési vágy. Mindazonáltal Dissanayake az esztétikai érzék funkcionalitását nehezen tudja magyarázni másképp, mint a tárgyak perceptuális kiugró tulajdonságaival. Már az állatvilágban is megfigyelhető, hogy a kiugró, elsősorban színes és különleges formájú tárgyak vonzzák a „tekintetet". Ezzel kapcsolatban az egyik legismertebb elképzelést a magyar származású szemiotikus, Thomas Sebeok vetette papírra magyarul is megjelent könyvében, aki a madarak fészekrakó szokásaiban „fedezi fel" az esztétikai érzék előzményét. Sebeok (1984) szerint az a tény, hogy bizonyos madárfajok „feldíszítik" a fészküket, arra utal, hogy a madarakban megvan a szépérzék, habár ennek nincs különösebb hatása a túlélésükre nézve. Ha Sebeoknek igaza van, a szépérzék nem az ember kiváltságos tulajdonsága, hanem hosszabb evolúciós történettel bír. De miért is jelenhetett meg egyáltalában, ha nincs szelektív előnyössége?