Kétféle választ adhatunk e kérdésre. Az egyik az, hogy a tulajdonság meglétét nem a darwini evolúció alapján próbáljuk magyarázni, hanem a Gould és Lewontin által bevezetett exaptáció és spandrel (ívmező), vagy Tomas Baldwin ko-adaptáció és szexuális evolúció fogalmainak segítségével. De Sousa (2004) szerint az esztétikai szép megjelenhet úgy, mint egy koordinációs probléma megoldása. Ezen azt érti, hogy a szépség bizonyos esetekben egyszerűen a ko-adaptáció eredménye. Egy adott élettérben, azaz fülkében éő fajoknak ugyanis egymáshoz kell alkalmazkodni abban is, hogyan néznek ki. A virágok például azért nem lehetnek általában zöldek, mert a zöld színt „lefoglalta" a szárban és a levélben lévő klorofill s a virágoknak más színűnek kell lenniük, hogy eléggé feltűnőek legyenek a környezetben a méhek és rovarok számára. De Sousa Frederic Turnerrel vitatkozva fejti ki álláspontját. Turner (1999) szerint a szép adaptivitása nem merül ki a fenti koordinációs probléma haszonelvű megoldásában, hanem a „l'art pour l'art"-hoz hasonlóan önmagában vett érték. A virág szépsége önmagában vonzza a bogarakat, s nem azért olyanok amilyenek, mert a fülke ezt diktálja.

Gould szerint egy tulajdonság fennmaradásáért nemcsak a szelektív előnyösség lehet felelős, hanem az a tény is magyarázhatja, hogy bizonyos tulajdonságok vagy jegy-együttesek véletlenszerűen, s nem belső szelektív előnyösségük miatt maradtak fenn. Gould a velencei Szent Márk katedrális ívmezőivel illusztrálja a gondolatát. A templom tervezésekor a mérnököknek egy sajátos problémát kellett megoldaniuk, egy négyzetes alaprajzra kellett kupolát szerkeszteni. Ezt a feladatot csak úgy tudták megoldani, hogy a sarkoknál úgynevezett ívmezők keletkeztek, melyek nem tartoztak magához a kupolához, hanem a sajátos szerkesztés „melléktermékeként" adódtak. Más szóval fölösleges elemek voltak. A későbbiek során azonban a mozaikkészítőknek „jól jöttek" ezek a térelemek, s különböző figurális ábrázolásokra használták fel. Gould szerint a természet is így dolgozik, nagyon sokszor nem továbbfejleszti, átalakítja át a már meglévő tulajdonságokat, mint amikor a halak uszonyaiból lábakat formál, hanem a meglévő, de éppen nem funkcionális kész elemekből építkezik. Francis Jacob szavával nem tervez, hanem barkácsol. Gould nézőpontja összeegyeztethető Sebeokével, ha az esztétikai tapasztalatot az embernél egy már meglévő evolúciós, de nem funkcionális tulajdonság „hasznosításának" értelmezzük.

De miért próbálta volna az ember e tulajdonságát újrahasznosítani? A válasz megtalálhatjuk Thomas Baldwinnál, aki szerint a darwini evolúcióval az igazi probléma nem az, hogy mindent a túléléssel kívánt magyarázni, hanem az, hogy nem vette figyelembe: nemcsak a fajok változnak, hanem a környezet is. De Sousa (2004) fülke-építésnek vagy baldwini evolúciónak hívja azt, amikor a környezet is adaptálódik a fajhoz, nemcsak a faj a környezethez. A fülkén elsősorban más fajokat, illetve egy adott fajnak különböző nemeit érthetjük. Tipikus példái azok az esetek, amikor egy adott tulajdonság, például a zsiráf hosszú nyaka vagy a rénszarvas agancsa vagy a páva tollazata azért növekszik meg szélsőségesen (hipertrófia), mert az adott faj nőstényei, a lehetséges társak e tulajdonság kiválasztására prediszponáltak. Teljesen mindegy, hogy a tulajdonság megjelenésének mi volt az oka, a folyamat, a fülke-építés odavezethet, hogy a kérdéses tulajdonság vagy általában véve egy viselkedési minta e mintára való genetikailag kódolt hajlammá válik. Az agancs megnövekedése együtt járhat azzal, hogy a nőstény rénszarvasok előnyben részesítik a nagyobb agancsméretet a szexuális kiválasztáskor, ami visszahat az agancsméret genetikai kódoltságára, azaz egyre nagyobb méretű agancsok jelennek meg a hímek populációjában. Ez a folyamat persze ütközhet más szelekciós tényezővel, például a nehezebb agancs akadályozhatja a menekülést a ragadózók elől, s a szexuális előnyös tulajdonság akár végzetessé is válhat az egyedek számára. A fülke-építés látszólag a lamarckiánus öröklődés megvalósulása, mivel egy adott fenotipikus tulajdonság felerősödését jelenti, amely nem szükséges, hogy eredetileg szelektíve előnyös legyen, viszont a felerősödését követően már „adaptívként" jelenik meg. De Sousa szerint, ha az esztétikai érzék adaptív, akkor leginkább a baldwini módon jelenhetett meg, valahogy úgy, ahogy a hosszú nyak vagy díszes agancs is kiváltja a fajtársak tetszését: ahhoz, hogy egy hím tetsszen a nősténynek, méretes aganccsal vagy hosszú nyakkal kell rendelkeznie, azaz „szépnek" kell lennie. Habár De Sousa a hosszú nyak és a díszes agancs adaptív megjelenéseit nem sorolja a koordinációs probléma alá, könnyen tekinthetjük őket a ko-adaptáció eseteinek.

Ezen a ponton azonban nem lehet kikerülni a fülke-építésnek lehetséges kulturális tényezőit, nevezetesen azt, hogy a tetszést vagy egy tulajdonság preferálását nem a biológiai előnyösség, hanem szociális-kulturális tényezők motiválhatják. A fülke-építés értelmében a környezet legfontosabb elemei, amelyekhez egy adott fajnak adaptálódnia kell, a többi faj, amelyeknek viszont szintén alkalmazkodniuk kell a kérdéses fajhoz. Ez esetben, ha az adott tulajdonság nem ütközik a biológiai adaptivitással, mint ahogy az agancsméret növekedése ütközhet, a „kulturális" evolúció az adott „szép" tulajdonságot vagy magát a szépérzéket célirányosan adaptívvá emeli. A biológiai evolúció „véletlenszerűségével" ellentétben a „kulturális" evolúció irányítottnak tűnik.

Ez azonban nem válasz az eredeti kérdésre, hanemcsak elnapolja azt. Miért őrzi meg a „kulturális" evolúció az esztétika iránti vonzalmat? Miért lehet adaptív a szépség? Milyen kulturális tényező vagy tényezők okolhatók az esztétika túléléséért? Turner válasza túlmegy a koordinációs probléma fogalmán, amikor úgy fogalmaz, hogy „a szép tapasztalata annyi, mint felismerni a világegyetemnek mint egésznek a megjelenését vagy a gondolatát".²⁹ Egészlegességen itt Turner azt érti, hogy a világegyetem a makro- és a mikroszinten meghatározott jegyekkel jelenik meg, melyek annak „mélystruktúráját" határozzák meg. Turner hét jegyet sorol fel: öntükröződés, egység a változatosságban, összetettség az egyszerűségben, kreativitás, ritmus, szimmetria és hierarchikus szerveződés. A művészet ennek a mélystruktúrának a tükröződése. Nem nehéz észrevenni e jegyben az arnheimi gondolat továbbélését azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy amíg Arnheimnél és a jelen munka szellemében a művészet a világegyetem ontológiai szerkezetét a rend és a kibillentettség között igyekszik megragadni, addig Turner a természeti rendet alkotó törvényszerűségeket hangsúlyozza. Korábban már érveltünk amellett, hogy a világegyetem távol van a (végletes) rendezettség állapotától, ezért az alábbiakban a másik pólus, az emberi agy szerkezetét, feldolgozó mechanizmusait vizsgáljuk meg röviden. Mivel a kultúra alapvetően egy közösség vagy társadalom terméke, a társadalmat emberek alkotják, ha a művészet adaptivitása kulturális jellegű, az okokat az ember megismerő rendszerében, kognitív folyamataiban kell - legalábbis részben - megtalálnunk.³⁰

29 Turner (1999: 124). Idézi: De Sousa (2004: 114).

30 Azért csak részben, mert lehetnek az együttélésből következő tényezők is, melyek az esztétikai érzéket előnyössé teszik például azért, mert a művészet iránti preferencia konvergenciája egy adott közösségben erősítheti a közösséghez való tartozás érzését. Pontosabban, megfordítva, a közösségi kulturális értékrend szabályozhatja a művészethez való viszonyulást a közösségen belül. De más értelemben is lehet közösségerősítő szerepe a művészetnek, ahogy ezt a jelen munka is az alábbiakban felveti. Ez a szerep azonban nem a „kulturális" evolúcióból származik, hanem egy (neuro)biológiai lehetőség, vagyis inkább exaptáció vagy spandrel.