Mielőtt továbblépnénk, foglaljuk össze De Sousa (2004) alapján az esztétikai érzék eddig felmerült evolúciós magyarázatait. ³¹

(A) Az elsőként tárgyalt lehetőség az, amit De Sousa koordinációs problémának hív. Leginkább a színeket hozza fel példának, mint amelyek önmagukban véletlenszerűnek tűnnek, ugyanakkor számos információt hordozhatnak a környezetről. A sárga szín például a gyümölcs érettségét jelölheti az ember számára. Azonban az egyes színeket általában nem önmagukban érzékeljük, hanem a környezet színeivel együtt. Ha ez utóbbiak összetétele megváltozik, az adott színt más árnyalatban látjuk. De a hangokból is „kihallhatunk" többféle információt. A pszichoakusztikai kísérletek például kimutatták, hogy a hangok érzékelésekor a hangforrás (tárgy) számos tulajdonságát is észleljük. Így különbséget tudunk tenni a tárgyak hangsémái között, ha azok visszapattannak egy felületről (labda, üveg), vagy eltörnek. De a hangok más eseményekről is „informálhatnak" akusztikus tulajdonságaik révén.³² Anélkül, hogy túlerőltetnénk itt a párhuzamot, elképzelhető, hogy bizonyos szín- és hangmintázatokat a bennük rejlő információ típusa miatt érzünk harmonikusnak (visszapattanás) vagy diszharmonikusnak (törés). Nevezzük ezt az esztétikai tapasztalat kauzális-episztemológiai magyarázatának.

(B) A második lehetőség az, hogy a szép nem standard, azaz baldwini szelekciós mechanizmus fenomenális korrelátuma (megfelelője). Az adott jegy nem azért jelent meg, mert önmagában adaptív volt, hanem később vált azzá a fülkében található más egyedek vagy fajok számára. Tulajdonképpen már itt felvethető a kulturális meghatározottság, hiszen a fenomenális tulajdonságok nemcsak a szexuális kiválasztás szempontjából ítélhetők meg, hanem önmagukban is. Ez történik például a virágfajok nemesítésekor, amikor az ember előnybe részesíti azokat a fajokat, mely dupla sziromréteggel vagy nagyobb virágfejjel rendelkeznek, függetlenül attól, hogy e tulajdonságok a megjelenésükkor adaptívak voltak-e. A szelekció ilyenkor, mondhatjuk, hogy kulturálisan irányított. Nevezzük ezt az esztétikai tapasztalat fenomenológiai magyarázatának. Látható azonban, hogy a fenomenológiai leírás nem mondja meg, miért pont azokat a formákat tekintjük esztétikusnak vagy szépnek, s miért nem másokat. E kérdésre a következő két magyarázat adhat választ.

(C) Ahogy Turner (1999) írja, az esztétikai érzék lehet a világegyetem mélyszerkezetének visszatükröződése. Az előző fejezetekben hasonló álláspont mellett érveltünk. Nevezzük ezt az esztétikai tapasztalat ontológiai magyarázatának. Ez a felfogás azonban, ahogy De Sousa is írja, csak akkor tartható, ha összekapcsolható az emberi elmére és érzékelésre vonatkozó megfelelő hipotézissel. Azzal, hogy

(D) az elme/agy feldolgozó mechanizmusa az örömelv által irányított, mely a limbikus rendszer visszacsatolásai révén az érzéki modalitásokat (látás, hallás, szaglás, ízlelés, tapintás) az eredeti perceptuális funkción túl felruházta egy exaptált funkcióval, amelyet jobb híján esztétikai érzéknek vagy művészetnek nevezünk. Nevezzük ezt az esztétikai tapasztalat kognitív magyarázatának. Eszerint amikor például Franz Marc Mandrill című képén felismerjük a majmot vagy a színek rendszerét, a felismerés örömét éljük meg esztétikai tapasztalatként. Joggal merül fel a kérdés, ha így van, miért nem élvezzük a tárgyak felismerését mindig a mindennapi életben. Az alábbiakban erre a kérdésre igyekszünk válaszolni.

31 vö. De Sousa (2004: 117).

32 vö. Carello et alii (2005): 80-82.