A művészet és az elme közti lehetséges összefüggéseket két különböző elméleti megközelítés tárgyalja. Habár mindkettő feltételezi az evolúciós folyamatot, elsősorban az esztétikai érzék működésének szinkron leírására tesznek kísérletet. Az előzőekben láttuk, hogy maga az evolúciós történet sem homogén, hanem sokoldalú, a művészet négy különböző funkciója egyáltalában nem zárja ki egymást. Ha azonban a kognitív szerepre összpontosítunk, mindenképpen számot kell vetnünk az agy/elme evolúciójának saját történetével. Itt nem áll módunkban e történetet részletesen szemügyre venni, de néhány visszatérő problémát mindenképpen meg kell említenünk. Kezdjük a Dissanayake által felvetett gondolattal, hogy az ember egy bizonyos szakaszban elkezdte a tárgyakat elválasztani - elkeretezni - a mindennapi környezetüktől. Dissanayake ezt az újszerű utáni törekvéssel, a változó környezetre adott ‘kreatív' reakciók adaptivitásával magyarázza. E gesztus, amit „különössé tevésnek" (making special) hív, nyilvánvalóan feltételezi a szimbolizáció képességének megjelenését, azt, hogy bizonyos tárgyak az eszközhasználaton túl jelentést hordoznak az ember számára. Dissanayake a folyamat kezdetét kb. 80.000 évvel Kr. előttre teszi, ami nincs teljesen összhangban az ember evolúciós elméletének egyik alapállításával, mely szerint a gondolkodás megjelenése, az úgynevezett kognitív fordulat a felső-paleolitikumban, tehát kb. 35.000 évvel Kr.e. történhetett meg. Mithen (1996) szerint a döntő fordulat a képzeletbeli gondolkodás megjelenése, mely egy igen sokat vitatott, mégis sokak által használt fogalomhoz, a mentális reprezentációhoz köthető. Ekkor jelennek meg olyan két- és háromdimenziós rajzok, melyek a reprezentáció meglétét jelzik. Mithen úgy véli, hogy ennek oka a szerszámhasználattal együtt járó moduláris elmeszerkezet hirtelen megváltozása, a modulok közti falak „leomlása". Ez egy háromlépcsős folyamat vége lenne, melynek során az elme először általános célú tartalomfüggetlen módon működik, majd specializálódott és elszigetelt modulokra oszlik fel, végül pedig a modulok közti átjárhatósággal utat enged az információáramlásnak és a folyékony intelligenciának. A reprezentációk ennek az intelligenciának az eszközei, melyek képessé teszik az embert a különböző érzetek (formák) összekapcsolására (a kettős ábrák fogalmi „kiaknázására") és a szerepjátékra, amikor a játék elemeit a környezet tárgyaival helyettesíti. Például egy dobozt vagy sárkupacot autónak vagy tortának „vesz". Ehhez az szükséges, hogy képes legyen a mindenkori valóság elemeit összevetni a képzeletében megjelenő dolgokkal, valahogy úgy, ahogy ezt a néző teszi, amikor a színpadi történéseket figyeli.³³ A képzeletet támogató reprezentációk azonban (még) nem szimbólumok, nem azonos típusúak a természetes nyelvi kifejezésekkel, a doboz nem szimbolikusan jelenti az autót, hanem „fizikailag" helyettesíti azt. Vagyis a kognitív fordulathoz nincs „szükség" a nyelvre, sokkal inkább a képzelőerőre. Gregory Currie a modulok leomlását is vitatja, mint a fordulathoz vezető „végső" lépést. Szerinte a fordulathoz elég a gyermekfejlődés meghosszabbodásának feltételezése, s ezzel együtt annak, hogy megnő a gyermeki szerepjátékokra fordítható idő. Ha elfogadjuk a szerepjátszás és az esztétikai tapasztalat közti kauzális összefüggést, tulajdonképpen Platón felfogásához jutunk vissza, aki szerint a művészet egyfajta gyermeki állapot, „édes" hazugság.

Platón azonban nemcsak a művészet játékfelfogásáról híres, hanem az idea- és lényegtanáról is, amit később Arisztotelész vitt tovább. Anélkül, hogy belemerülnénk itt a klasszikus görög filozófiába, elég, ha Arisztotelész két híres meghatározására gondolunk, mely szerint az ember „tollatlan kétlábú" és „racionális állat". Az ilyen és ehhez hasonló leírások segítségével alkothatunk kategóriákat, melyek alapvető vagy esszenciális tulajdonságaikban különböznek egymástól, vagy tesznek ki közös részt. A kategóriákhoz azonban nem elegendőek a tulajdonságok, szükség van egy kognitív műveletre, az összehasonlításra. A kognitív tudomány számos képviselője szerint az elmében szintén az összehasonlítás révén keletkeznek a mentális reprezentációk, melyek újabb összehasonlítások bemenetei lehetnek, amikor a bejövő új ingerinformációt az elme a meglévő reprezentációkkal veti össze. Így jöhetnek létre új kategóriák, például a keresztezett állatok, mint az öszvér vagy a tigroszlán (tigris és oroszlán keveréke). De így neveztük el a szürrealisták képét macskannának is. (50. kép) Az alakok vagy a forma összehasonlítása révén is létrehozhatunk új kategóriákat, mint a villanykörte vagy akár a Tejút, mely már három dolog (a tej, az út és az égbolt) összehasonlításából született. Sőt a hasonlítás művelete a metafora, s ezen belül a vizuális metafora alapja. Carroll (1996) szerint a filmi metaforák egyik lényegi feltétele, hogy egy adott (fizikai) tárgy összeegyeztethetetlen (inkompatibilis) tulajdonságokkal rendelkezzen, mint például Fritz Lang Metropolis című filmjében a gép/szörny, Molloch, mely egyrészt a gyár bejárata, másrészt szörny, aki „felfalja" a bejáraton áthaladó embereket.

A művészet kognitív megközelítésének egyik markáns képviselője Semir Zeki, aki szerint az agy (elme) és a művészet között analógia fedezhető fel abban az értelemben, hogy mindkettő a tárgyak tartós és lényeges tulajdonságait kutatja, raktározza el, illetve ábrázolja. Zeki (1999) szerint a művészet voltaképpen az agy működését „utánozza", mely az új ingert a kategoriális percepció (tárgyfelismerés) és az ismert, az emlékezetben elraktározott dolgokkal való összehasonlítás segítségével dolgozza fel. A platóni ideák végső soron megfeleltethetők a mentális reprezentációknak, hiszen egy adott tárgy (pl. ház, madár vagy arc) reprezentációja azokat a tulajdonságokat választja ki és őrzi meg, melyek a legtöbbször fordultak elő a környezeti ingermintázatokban. Más szóval olyan 'lényegi' tulajdonságokról van szó, melyekkel a legtöbb hasonló dolog rendelkezik. Így a ház mindig valamilyen zárt tér, melynek ablaka, ajtaja és teteje van, a madárnak tollai, szárnya tojások révén szaporodik, míg az emberi arcot annak részei, szem, száj, fül, orr, áll, stb. jellemzik. A kognitív nyelvészek az ilyen kategóriákat nevezik prototípusnak, s az azt meghatározó tulajdonságokat prototipikus tulajdonságnak. Zeki felfogásában a művészeti ábrázolásokat e prototipikus tulajdonságok révén ismerjük fel. Franz Marc képén (13. kép) viszonylag könnyen azonosíthatjuk a majom mancsát, orrát és fejét (s persze az ágakat is), a Makapansgat kövön az arc részeit (7. kép), de a macskannán is megláthatjuk a kanna kiöntőjét, a macska szemét, száját és fülét. Minden bizonnyal e tulajdonságok esszenciálisnak tekinthetők a megfelelő ideára nézve. Zeki úgy véli, ez elegendő ok ahhoz, hogy az agy és a művészet között analógiát feltételezzünk.

33 vö. Currie (2004): 122-4.