Összefoglalásképpen röviden leírjuk azt az esztétikai modellt, melyet először Tarnay és Pólya [2004] írt le, s amely az eddig neurobiológiai és evolúciós megközelítések általánosítása. A modell az esztétikai élvezet négy szintjét különbözteti meg. Az elsőhöz tartoznak a kategoriális észlelés és értelmezés különféle formái, így többek között Ramachandran rejtőzködésen alapuló probléma-megoldási univerzáléja és Zeki főbb „esszenciái". A második szint az előző problematizálása, amikor az agy „versengő" értelmezéseket állít elő, mint a kettős ábrák esetében. Ludwig Wittgenstein filozófiájának szellemiségében ezt a szintet aspektus-látásnak hívjuk, amikor egy képet kettő vagy több kategória szerint lehet nézni. Az örömöt ilyenkor az aspektusok váltogatása okozza. Több példát is láttunk erre. Egyrészt az alaklélektan által tárgyalt előtér/háttér kettősséget felmutató Rubin serleget (11. kép), másrészt magában az alakban, a körvonalban benne rejlő többértelműséget, mint a fiatal nő/öreg nő ábra (12. kép). Az aspektusok észrevevésének és váltogatásának örömérzete, mely a perceptuális-motoros aktivitásnak a környezetre irányuló éber figyelmével kapcsolható össze, amikor a bejövő ingerekre az ember kulturálisan meghatározott és viszonylag merev - sokszor automatikus - válaszokat ad. E válaszok a jelzett esetekben konfliktusba kerülhetnek egymással. Az esztétikai élvezetnek ez a formája alapvetően azokat a formákat jellemzi, melyek valamiképpen kötődnek a funkcionalizmushoz, például a divathoz. Napjainkban a divattervezésnek több olyan „esztétikai" irányzata figyelhető meg, mely miközben utal a ruha funkciójára, a formát Berlyne kollatív változói alapján hozza létre, vagyis a szenzoros minőségeket egy relációs rendbe szervezi meg. Ilyen Cara Spooner és munkatársainak „ruhasátora", mely a szürrealisták „macskannájával" rokonítható, amennyiben a feszültséget a két funkció (menedék és öltözék) konfliktusa és funkcióvesztése okozza. (61. kép)

61. kép: Cara Spooner, Robin Lasser, és Adrienne Pao: Jégkirálynő, ruhasátor menedék a fagy ellen (Ice Queen: Glacial Retreat Dress Tent), 2009

A hatást az olyan környezeti változók közti feszültség erősíti, mint egyfelől a sátort körbevevő zászlók, a hegyek és a nap, másfelől a nő kezében tartott madzag, s végén a léggömb. Vegyük észre, hogy az aspektusok közti feszültség a legtöbb esetben nem azt jelenti, hogy kibékíthetetlenek, hanem sokkal inkább azt, hogy egy harmadik sajátos minőséget alkotnak. Az egyik legjobb példa erre napjaink sajátos képi formátuma, a „mozgó" fénykép. A digitális technológiának köszönhetően készíthetőek olyan fényképeket, melyek ötvözik az álló- és mozgókép konstituens (azaz lényegi) tulajdonságait. (63. kép) E mozgó fényképek élvezete valószínűleg abból származik, hogy agyunk a két versengő értelmezést nem képes külön kezelni, hanem mindenképpen összeolvasztani igyekszik.⁵⁰

62. kép: Lány az erkélyen (Balcony Girl), mozgó fénykép (cinematograph)

Ezzel a dopamin alapú, aktivációs modellel szembeállítható a noradrenalin-szabályozással kapcsolatos arousal-modell, melyben a „válaszokat az egyediség és az affektív érdeklődés vezérli".⁵¹ Az arousal modellben az újdonságra adott válaszokat a flexibilitás jellemzi. Az aspektus-váltogatásnak ez a formája leginkább a dinamikus tárgyakon figyelhető meg, mint a film. Jóllehet Picasso híres volt rajzkészségéről, tehetsége a maga teljességében legjobban talán a róla készült filmben figyelhető meg.

Henri-Georges Clouzot és a filmi nyersanyag által meghatározott idő alatt (3-tól 5 perc) improvizál Picasso a filmvászonra a festményeiről ismert különböző formákat, hal, kecske, ló, lovas, stb. A film erénye, hogy nemcsak az elkészült terméket mutatja be, hanem azt az alkotói folyamatot, melyről a kognitív esztéták (Cupchik, Berlyne, Boselie, stb.) beszélnek. E folyamatot leginkább az arousal-modell révén lehet leírni, amikor a figura a nonfiguratív formából fokozatosan bukkan elő és tűnik el, azaz változik át egy másik figurává. Az aspektus-váltogatás itt nem egy állóképre, hanem egy folyton változó, tehát moduláló vizuális élményre vonatkozik, mely az újjal szembeni rugalmasságunkat teszi próbára. De mit is élvezünk ilyenkor? Mindenekelőtt azt, hogy egy olyan tárggyal állunk szemben, mely egyedi, egyszeri és megismételhetetlen.

Ezt nevezzük specificitás-felismerésnek, ami a tárgy egyediségének és egyszeriségének el- és felismerése. A harmadik szintet a tárgyalt szerzők közül csupán Grodal említi külön, viszont számunkra kulcsfontosságú.. Ennek a szintnek nagy szerepe lehet abban, hogy a művészet és az esztétikai tapasztalat eddig megőrződött, mivel meglátásunk szerint a szociális magatartással, egyedfelismeréssel rokonítható, s így hozzájárulhat a szociális koherencia erősítéséhez.⁵² Fontos látnunk, hogy a specificitás nem azonos egy adott alak vagy forma felismerésével, hiszen ez utóbbi értelemszerűen egy kategóriába tartozás felismerése. A tárgy specificitásának felismerésén alapul különössé tevés, amikor a környezet egy elemét fizikai-szenzoros tulajdonságai miatt sajátos jelentéssel ruházzuk fel. Ezért is választottuk kiindulópontként. Egy tárgy másságának, azaz újszerűségének a fokozása, ha a tárgy az érzékelése közben változik. A dinamikus tárgy példája Clouzot Picasso-filmje, azonban ott általában a figuratív forma metamorfózisairól van szó.

A modellünkben a negyedik szintet a specifikus tárgy olyan változásai jelentik, melyek nem feltétlenül rögzíthetőek egy adott alak létrejöttében. Sokkal inkább arról a „nonfiguratív" folyamatról van szó, mely a tárgy specificitásában következik be, s nem az észlelhető alakjában. Az első két szint mintájára nevezhetnénk a specificitás váltogatásának. Mégis úgy véljük, szerencsésebb egyszerűen modulációnak hívni. Ezt a szintet a későbbiekben a modern és kortárs művészetben betöltött jelentősége miatt külön fejezetben tárgyalju. Itt elég annyit elmondanunk, hogy a moduláció voltaképpen az improvizáció alakváltozata, amikor az egyediségében felismert hang, kép, textúra, stb. változik, „modulál" egy másik (anyagi) egyediséggé. Példaként álljon itt minden előzetes magyarázat nélkül az amrikai experimentalista filmkészítőnek, Stan Brakhage-nek egyik alapműve, a Szem mítosza, melyet majd egy másik fejezetben elemzünk részletesen.

50 A későbbi fejezetekben Polányi Mihálynak a szemfényvesztő festményekre (trompe l'oeil) vonatkozó észrevételei segíthetnek az efféle aspektus-olvasztás megértésében.

51 Cupchik (1997): 88.

52 Itt kell megemlíteni a fentebb tárgyalt négyféle evolúciós elmélet mellett egy ötödik típust, mely a „női leszármazás elmélet" nevet kapta, mivel a művészet kialakulását a faluban maradt és a családot gondozó-fenntartó nők tevékenységéhez köti. (vö. Coe 2003) Természetesen a specificitás felismerése nem azonos a női leszármazás elmélettel, habár a hatását, a szociális koherencia elősegítését illetően párhuzamba állítható azzal.