Álláspontja kétségtelenül összeegyeztethető számos kognitív megközelítéssel, melyek az érzékelést eleve tárgyfelismerőnek, vagy ahogy általában nevezik, felülről lefelé meghatározott folyamatnak tekintik. A hangsúlyt a figyelmi beállítódásra helyezik, mely a bejövő ingerek információs tartalmából azokat az elemeket szelektálja ki, melyek megfelelnek az előzetes fogalmi elvárásainknak, más információkat pedig leszámítol. Ha nappal felnézünk az égre, általában valamilyen szárnyas dologra számítunk, s mondjuk, nem egy házra. Ha bizonytalan az elvárásunk, mint a festmény esetében előfordulhat, akkor a figyelmet (szemünket) irányító jelzések lépnek működésbe, ami történhet az alaklélektan elvei, de más elvek szerint is. Ez utóbbira álljon itt két példa. Az egyik a fényerő kontraszt szerepét mutatja meg. Az emberi látórendszer igen összetett módon dolgozza fel a vizuális ingereket. Két fontos strukturális sajátosságát kell megemlítenünk. Az egyik az, hogy 5 elkülönülő - V1-V4 és MT (V5) - rövidítéssel jelölt kérgi terület (modul) dolgozza fel a vizuális információt, mégpedig szelektív módon. A retinából kiinduló pályák a vizuális információt e kérgi területekre vezetik. A másik lényeges tulajdonság az, hogy a vizuális információ már a retinától kezdve két különböző pályán halad. Az első, az úgynevezett parvo-rendszer a színre, alakra, formára, míg a másik, az úgynevezett magno-rendszer a tárgyak mélységére és távolságára vonatkozó információt szállítja. A második kérgi területen (V2) azonban a parvo-rendszer mellett megjelenik egy harmadik úgynevezett folt-halványsáv pálya, mely a V4 területbe torkoll, és a színekre vonatkozó információt külön viszi tovább.³⁴ Az egyik információtípus a fény/árnyék kontraszt, ami a mélységről hordoz információt és a magno-rendszer szállítja. Ugyanakkor az alakfelismerésben is szerepet játszik, mert mélységet, „testet" ad az alaknak. Ezt látjuk Seaurat festményén

52. kép: Georges Seurat: Madame Seurat, 1882-83, ceruza és papír, J. Paul Getty Museum, Los Angeles

53. kép: Leonardo da Vinci: Szent Anna harmadmagával (La Vergine con il Bambino e Sant'Anna), 1503-6, olaj és fa, Louvre, Paris

Az alakot azért látjuk ennyire „testinek", mert nagyon finoman kidolgozott fényerő kontraszt a képen, s mert a vizuális magno-rendszer képes kinyerni a szükséges információt szelektív moduláris működésével.³⁵ Ezzel szemben, ha a fény/árnyék határok elmosódottak, a tárgyak távolságérzete növekszik, úgynevezett „lebegő" perspektivikus hatás áll elő. Leonardo sfumato technikája ezen a hatáson alapszik. (54. kép) Ennek oka valószínűleg az, hogy a fényerőkontrasztnak az alakfelismerésben is szerepe van, mégpedig a tárgyak közti határvonalak észlelése révén, amit a parvo-rendszer végez. Az elmosódottság nem ad elég információt a parvo-rendszernek az alak észlelésére, viszont a magno-rendszer alacsony kontraszt mellett is érzékel mélységet. Még érdekesebb azonban, ha a fény/árnyék kontrasztot háló- vagy redőnyszerűen vetítjük a fizikai testre úgy, hogy a fény/árnyék határvonalalak nagyon markánsak legyenek. Ekkor a magno-rendszer mélység-észlelése úgymond elszabadul, s ott is „testiséget" látunk a képen, ahol nincs.

54. kép: Werner Bischof: Zebra nő, 1942, Svájc

55. kép: Erwin Blumenfeld, New York, kb.1952, Egyesült Államok

Az 54. képen a fényrács nemcsak a női testet hangsúlyozza, hanem a padló síkját is „feltekeri". Az 55. képen a fényrács szinte mélységben „feldarabolja" az alakot. Ha messzebbről nézzük a képet, egymásra rakódott síkokként érzékeljük a fényrácsot. A különbség az, hogy míg az 55. képen a fénycsíkok követik a test alakját, az 56. képen azzal ellentétesek. A fényerőkontraszt ez utóbbi esetben az alakfelismerő parvo- és a mélységészlelő magno-rendszerben ellentétes eredményre vezet, mivel a fény/árnyék-határok nem esnek egybe a test határaival.³⁶

34 Lásd erről részletesebben Livingstone [1988].

35 A szelektív és moduláris feldolgozást jól mutatja az a tény is, hogy mind az alak-, mind a mozgás- és mélységérzékelő rendszer a színlátástól függetlenül működik, nem érzékeli feltétlenül a színt (parvo-rendszer) vagy egyenesen színvak (magno- rendszer).

36 Hasonlóképpen magyarázható az ún. folyosó-illúzió, melyet J.J. Gibson írt le. Három egyforma nagyságú hengert látunk egy perspektivikusan rövidülő folyosóban. Ha a kép fekete-fehér és fényerő-kontrasztot is tartalmaz, a magno-rendszer a három hengert fokozatosan nagyobbnak láttatja, mivel „túlértékeli" a mélységjelzéseket. Viszont ha a képet kiszínezzük úgy, hogy a színek azonos fényerősségűek legyenek, a színhatárok már jelzik a tárgyak határait, mivel fényerő-kontraszt hiánya blokkolja a magno-rendszert. (vö. Anderson [1996]: 73-74.).