Eddig az esztétikai tapasztalatot a kognitív tudományok felöl közelítve igyekeztünk megragadni, a mindennapi észlelés határeseteként, amikor a bejövő érzéki ingerek „újdonsága" és az elraktározott fogalmi ismereteink ütköznek. E feszültség feloldását az AHA-élmény, az örömközpont visszacsatolása kíséri. Az AHA-élmény annál erősebb, minél nagyobb kihívást hordoz a bejövő érzéki inger fogalmi apparátusunk számára. Fontos hangsúlyozni, hogy az AHA-élmény nem valamiféle abszolút érték, hanem egy pontosan meg nem határozott tartományban „mozog". AHA- vagy ahhoz hasonló pozitív élményt természetesen csak akkor élünk át, ha a feszültséget képesek vagyunk kezelni. A korábbi fejezetekben többféle módját láttuk ennek a mindennapi észlelés során is alapvető alakfelismeréstől (Aha, ez egy majom/mandrill!) a Bacon-kockájához hasonló problémamegoldásokon át (Aha, túl kell futtatni a vonalat a négyzetes formán!) a megtévesztő látvány leleplező felismeréséig (Aha, meg kell kerülni a csatornát ahhoz, hogy a Hermész szoborhoz eljussunk!). Az eddigi példák azt sugallják, hogy az esztétikai tapasztalat általában olyan, mint a rejtvényfejtés: meg kell találni a - fogalmi - kulcsot az érzéki benyomáshoz, s lehet könnyebb vagy nehezebb attól függően, hogy a mindennapi életünk során korábban megéltünk-e hasonlót a környezetünkben. Egy karikatúra látványa ugyanúgy lehet esztétika élmény, mint egy metrikai séma „kihallása" a verbális vagy zenei hangzásból. Felmerül azonban egy ellenvetés.

Miért zárnánk ki az esztétikai tapasztalatból az olyan élményeket, amikor rácsodálkozunk a környezetünkre, elfogadjuk annak érzéki újszerűségét anélkül, hogy mindenáron fel akarnánk oldani a benne rejlő feszültséget? Miért ne tekinthetnénk esztétikai élménynek például az elmélyült zenehallgatást, mely nem törekszik az ellenpontozott dallamok vagy ritmusok feloldására egy „magasabb" egységben? A kérdést megfogalmazhatjuk Kant alapján úgy is, hogy az esztétikai élményhez szükséges az, hogy a különféle érzeteket egy egységes szemléletben foglaljuk össze. Mindaz, ami nem foglalható a szemléletbe, értelemszerűen kiesik az esztétikainak a köréből. A korábban már idézett tanulmányában Polányi is amellett érvel, hogy a művészet befogadása az ellentétek feloldásában teljesedik ki. Vélhetően a flow élményét sem élhetjük át anélkül, hogy ne próbálnánk - kreatív, azaz kognitív értelemben - reagálni a környezetünk észlelésére. Ha a környezetünk észlelését kizárólag elmélyülésre, önmagunk belső megélésére vonatkoztatjuk, azt a jelen munkában nem tekintjük esztétikainak. Ez történik akkor, ha például egy sziklán ülve és a tenger hullámzását nézve, hallgatva elrévedünk, azaz „befelé" figyelünk. Az ilyen meditatív magatartás nem válasz a környezeti ingerekre, hanem teljes mértékben instrumentális jellegű, ezért kívül esik azon, amit itt esztétikai tapasztalatnak nevezünk.¹²⁹

Egy másik ellenvetést azonban komolyabban fontolóra kell vennünk. Az ellenvetés így hangzik: a művészethez való kognitív és kreatív viszonyulás szükségességéből nem következik az, hogy az érzéki benyomások kategorizációjában fellépő feszültséget mindáron fel kellene oldani. Kétségtelen, hogy számos esetben a befogadó eljut a feloldásig (lásd a fentebb említett példákat), azonban sokszor a feloldás nem lehetséges, vagy egyszerűen nem történik meg. Habár a mai napig vita van arról, hogy Kant a szép befogadásával szemben a fenségesben az egységes szemléletnek ezt a „kudarcát" fedezte volna fel, úgy véljük, semmiképpen sem zárhatjuk ki az esztétikai tapasztalatból azokat az eseteket, amikor - akár időlegesen - meghiúsul a feszültség kognitív feloldására tett erőfeszítésünk. Nem értünk egyet tehát Polányival abban, hogy a művészet befogadása minden esetben az ellentétek feloldására irányul. Már csak azért sem, mert a művészetnek a romantikát követő korszakai egyre gyakrabban vetették fel a kognitív kudarc kérdését. Kant nyomán, elsősorban Jean-François Lyotard munkásságával megjelent a modern fenséges fogalma, amely a „művészetnek (a kantiánus szépnek) a „művészet utáni" lehetőségét volt hivatva kifejezni. Éppen ezért szükséges röviden kitekinteni a fenséges fogalmának kialakulására.

129 Az itt meditatívnak nevezett beállítódás nem keverendő össze azzal, amit Maquet (2003: 115) kontemplatív figyelemnek hív. Maquet szerint a befogadó számára előzetesen adott ikonikus jelentések elvonják a figyelmet a mű belső tulajdonságairól, mivel „az elemzés és értelmezés diszkurzív szellemi tevékenységek". A meditatív viszonyulás azonban sem diszkurzív, sem kontemplatív.