Kant itt ütközik bele abba problémába, hogy az Isten fenségességének érzését valamiképpen származtassa az embernek a Természettel szembeni fölényéből. Ahogy Descartes-nál isten léte a Cogito garanciája, úgy Kantnál a fenséges érzület garanciája a minden emberben meglévő diszpozíció a gyakorlati eszmék iránt, ami nem más, mint a morális érzés. A végtelennek bennünk lévő ideája helyébe Kantnál a bennünk lévő morális érzés mint tisztelet lép. Ezzel a fenségessel végképp eltávolodott az érzékinek a szférájától, s a gyakorlati ész, az erkölcs területén alapozza meg azt a fogalmat, mely „visszamenőlegesen" garantálja az ítélőerőt. A tiszteletet Kant tehát először saját képességünkkel és a bennünk lévő észeszmével, törvénnyel szemben határozza meg. A törvény iránti tiszteletbe semmiféle érzéki hajlam nem keveredhet, s e tisztelet megérezteti az érzékfeletti létezés magasztosságát. Mivel az észeszmének éppen a természettel szembeni fölénye adja az erejét, a fenséges érzület tárgya nem származhat a Természetből, hanem csakis attól, aki ezt a képességet belénk plántálta. Így jutunk el Isten fenségességéhez, aki nem azáltal kelt hódolatot az emberben, hogy kiszolgáltatja a természeti túlzásoknak, viharoknak és szakadékoknak - az a babonák „istene" lenne -, hanem az emberben meglévő alázat által, mely az észeszmékkel való egybevetés eredményeképpen saját „fogyatékosságainak" belátásából ered.

Az, hogy ember is képes-e az ész fogalmain túlcsorduló tárgyakat létrehozni a romantika korának fő kérdése. Ám a választ csak jóval később, a modern fenséges fogalmát kidolgozó Jean-François Lyotard írásai adják meg. Azt is mondhatnánk, hogy a válaszhoz „szükség" van a világégésre, a holokausztra, mely az embert nemcsak a Természettel szemben, hanem a másik emberrel szemben is végtelenül kiszolgáltatottnak mutatja fel. Kant még azt hangsúlyozza, hogy a fenséges érzületnek határfeltétele, hogy az ember biztonságban tudja magát, s ne legyen kiszolgáltatva a természeti elemeknek. A szirtek és szakadékok fenségessége attól függ, hogy nem tesszük ki magunkat életveszélynek. A holokauszt élménye radikális fordulatot hoz e téren, de ennek taglalása túlmutat a jelen fejezet keretein.

Ha a kanti fenségest az esztétikai tapasztaltnak a jelen munkában képviselt felfogására vonatkoztatjuk, azt látjuk, hogy az érzéki kihívása Kantnál egyúttal az érzékitől való eltávolodást is jelenti. De radikálisan új gondolatokhoz sem vezet, hiszen nincsen olyan fogalom, mely az objektumról szóló ítélet alapjául szolgálna, hanem egy időbeli paradoxont valósít meg. A képzelőerő ugyanis, amikor az érzékileg túlságosnak szemléleti formát keres, egyrészt „szabadon" mozog, azaz progresszív, másrészt a szukcesszíve adottat szemléleti egysége igyekszik foglalni, azaz regresszív. A képzelőerő időbeli értelemben paradoxális mozgása megjelenik a romantika töredék-felfogásában és Lessingnek a termékeny pillanatra vonatkozó elképzeléseiben, melyet a következő fejezetben a vizuális elbeszéléssel kapcsolatban fejtünk ki részletesebben. Az egységes szemléletbe foglalás időbelisége a történetábrázolásban és megértésben játszik fontos szerepet. Kantnál még nem jelenik meg explicit módon az a gondolat, hogy a képzelőerő mozgása és a kép megértésének folyamata (a kép „letapogatása") között analógia vonható, s ez az analógia narratív dimenziót kölcsönözhet az egyébként nem időbeli vizuális művészeteknek. Kant tehát nem használja ki a képzelőerő mozgásában rejlő lehetőséget az esztétikai ítélőerőn belül. A szép alapvetően kontemplatív, vagyis nem dinamikus szemléleti egysége mellett a képzelőerő dinamizmusa a fenséges érzületen belül túllép az egyedi érzéki formákon az általános észeszmék felé. Ez azt jelenti, hogy Kant a fenségesre vonatkozó ítéletet a szépre vonatkozóhoz képest mai szóhasználattal egy magasabb metaszinten tételezi, mégpedig úgy, hogy az „szubjektíve célellenes", csak „az elme teljes meghatározására nézve" lesz objektíve célszerű.¹⁴⁰ Egyszerűbben mondva a fenségesre vonatkozó ítélet nem képes elszámolni az érzékileg túlságos egyedi formáival, hanem azok „fölött" harmonizál. Láttuk, hogy e harmonizálás végső soron azt jelenti, hogy a képzelőerő képes megfelelni az ész eszméjének mint törvénynek. E megfelelés mondhatni univerzális, vagyis minden esetben megtörténik, s az egyes esetek között nem tudunk, vagy nem akarunk releváns különbséget tenni. Mindegy, hogy a fenséges érzületet milyen jelenség (vihar, szakadék, hegycsúcs, vadon, stb.) okozza, a lényeg, hogy az ész fogalmi képességével „harmonizáljon".

140 vö. Az ítélőerő kritikája. 27 §. 179. o.