Dacára annak, hogy Kant csupán harminc oldalt szentel a fenségesnek a harmadik kritikájában, döntő szerepe van a fenséges fogalmi átalakulásában. Kant írásaiban a fent jellemzett folyamatnak szinte mindegyik fontos eleme jelen van. Mindenekelőtt az, hogy a fenséges állapot forrásának a képzelőerő kudarcát tekinti. Ilyenkor az érzéki élmény, Kantnál az intuíció olyan „anyagot" kínál a sematizáló képzelőerő számára, melyet az nem képes az értelem felé közvetíteni, s megfelelő szemléletet találni számára. Ez tulajdonképpen a Bacon-kockájához hasonló eset. A képzelőerő szabad csapongásba kezd. A kérdés persze az, hogy rátalál-e végül a megfelelő sémára (fogalomra), vagy szabad játékra „kényszerül". Ezt a kérdést ezen a ponton nem szeretnénk lezárni. Emlékeztetnénk arra, hogy az érzéki kihívását a művészet története során sokan megfogalmazták. Leonardo intelmei, hogy a márvány erezetébe egy egész csata jelenetét bele lehet látni az egyik markáns megfogalmazása a gondolatnak. Leonardo ezt nem a képzelet csapongásának nevezte, hanem a természeti formaalkotó erejét csodálta benne. A reneszánsz és a romantika között eltelt közel 400 év alatt megfordult a művészet és a Természet közti imitációs viszony. A kaotikus, anamorfikus formák immár a képzelet formaalkotására, konstitutív tevékenységére utalnak. Az vitatott, hogy Kant a képzelőerővel kapcsolatban szélsőséges nézetet vallana. Akár elfogadná a képzelőerő teljesen spontán mozgását, „valódi" csődjét, akár annak kreatív és konstitutív használatát. Az első véglet a fenséges szubjektív célszerűségét lehetetlenítené el, amivel a képzelőerő vagy a megismerő- vagy a vágyóképességre vonatkozik. A képzelőerő csődje esetében nem lenne tartható Kant előzetes állítása, hogy „a fenséges: tetszik".¹³¹ A második esetben Coleridge Biographia literariában vallott nézetével megegyezően megengedné, hogy az ember is alkot olyan tárgyakat, melyeknek „a puszta elgondolni tudása is az elmének egy olyan képességét bizonyítja, amely felette áll az érzékek minden mércéjének".¹³² Kant azonban egyetlen kivételt említ, az egyiptomi piramisokat, melyeket nem a természet, hanem az ember alkotta. Nem tudni mit szólt volna ahhoz, hogy Madeleine de Scudery a Vaux-le-Vicomte kertjét a Természet és a művészet közös és leghatalmasabb alkotásának tekintette, mely a képzelőerő működése nélkül nem jöhetett volna létre.

Azt azonban Kant világosan látja, hogy a gondolkodás és a valóság (természet) összemérhetetlen egymással. A kétféle, matematikai és dinamikai fenséges tárgyalásakor a fenségesnek három lényeges elemét vehetjük számba. Mindenekelőtt a fenséges Kantnál sem a természeti dolgokban rejlik, hanem az emberi elme tulajdonsága, a képzelőerő mozgása a szép nyugodt kontemplációjával ellentétben, amennyiben „képesek vagyunk tudatára ébredni önmagunk fölényének a bennünk lévő természettel, s ezáltal a rajtunk kívül lévő természettel szemben is".¹³³ Másodszor a fenséges nem lehet az érzékek tárgya, mivel ott mindig adva van az összehasonlítás lehetősége, mindig találhatunk egy nagyobb tárgyat, a fenségessel összevetve viszont minden túl kicsi. Az, ami érzékileg ábrázolható éppen a meg-nem-felelés miatt hívja elő a „magasabb célszerűséget magukban foglaló eszméket".¹³⁴ Harmadszor pedig a fenséges, a képzelőerő meg-nem-felelésének érzése az észfogalommal szemben tiszteletet vált ki „önnön mivoltunk iránt, mely tiszteletet [...] - úgy, hogy a tiszteletet, mely a saját szubjektumunkban hordozott emberiség eszméjének szól, felcseréljük az objektum iránti tisztelettel - egy olyan objektummal szemben tanúsítjuk, mely mintegy szemléletessé teszi számunkra megismerőképességeink ész általi meghatározásának feljebbvalóságát az érzékiség legnagyobb képességéhez viszonyítva is."¹³⁵

131 vö. Az ítélőerő kritikája. 24 §. 166. o.

132 I.m.. 25 §. 169. o. Papp Zoltán fordítása

133 I.m. 28. §. 185. o. Papp Zoltán fordítása

134 I.m. 23 §. 165. o. Papp Zoltán fordítása