Az egyik az újkori gondolkodást meghatározó racionalizmus, mely a karteziánus Cogito-n, az „Én gondolom"-ból indul ki. Descartes úgy húzza meg a gondolkodó Én határát, hogy kizár belőle minden olyat, ami a gondolható határán túl van, így az ész ellentétét, a nem észt, vagyis az őrületet. Ahogy a kertművészet kialakulásánál láttuk, a Természet és a Kultúra oppozíciója nem engedte meg az úgynevezett határterületet, vagy a kettőnek bármilyen keveredését. S az sem lehet véletlen, hogy az európai kultúrában az itáliai kert megjelenésével egy időben kezdik felfedezni a vadont, s az ismeretlen Természet meghódítása a „nagy felfedezésekben" csúcsosodik ki. A filozófiában e csúcspontnak tarthatjuk Montaigne gondolatát a párizsi piactéren kiállított vadakkal, a rézbőrű indiánokkal kapcsolatban. Az indiánok éppúgy az elgondolható határán túl voltak, mint az új földrész vagy az őrültek, az „esztelenek" (de-mens), akiket először a Bolondok Hajóján száműztek a társadalomból, majd ahogy ezt Foucault leírja, a lepratelepek kiüresedésével azilumokba zárták. Az őrültek elzárásának az orvostudomány érdeklődése vet véget a pszichopatológiai esetek iránt. A kizárás tényétől függetlenül¹³⁰ nyilvánvaló, hogy ha a félelemmel vegyes csodálat lehetséges „okait" keressük, azokat nem találhatjuk meg az Ész körén belül.

Az őrültekre vonatkozó kitétel mellett van egy sokkal világosabb diszkurzív „kizárás" is Descartes művében. Anélkül, hogy belemélyednénk az Elmélkedések filozófiai hátterébe, megállapíthatjuk, hogy Descartes a kételkedés révén Cogito megalapozására törekszik, amit azonban magán az Észen belül nem sikerül megtalálnia. Így az argumentumának alapja végső soron Isten lesz, aki végtelenségénél fogva elgondolhatatlan a véges ember számára. Ez egy paradoxont sejtet, miszerint a Cogito úgy tudja elgondolni a végtelent, vagyis azt, ami számára elgondolhatatlan, hogy az túlcsordul rajta. Emmanuel Lévinas, a francia fenomenológus megfogalmazásában a Végtelen ideája bennünk van, miközben túlcsordul rajtunk. Az elgondolhatatlan elgondolása a filozófia erőfeszítése a fenséges állapot „okának" megragadására. Az Ész önmagán próbál túllépni, amikor a fenségesre reflektál. A túllépés szüksége azonban nemcsak a Végtelennel szemben merül fel. Míg a Végtelen ideájának nincs és nem is lehet érzéki megfelelője, a kultúrával szembeállított Természet, a vadon, mint ismeretlen szintén kihívást intéz az Ész felé, ám a kihívás ezúttal nem az önmagát megalapozni kívánó gondolat által vetődik fel, hanem az érzékelhető, de ismeretlen Természet felől érkezik.

130 Foucault (2004) szerint Descartes filozófiai kételye száműzi a bolondokat az értelmes diskurzusból. Az őrültek elzárása ennek a gesztusnak a következménye. Később Derrida (2008) vitába szállt Foucault értelmezésével. Derrida érvelésének lényege, hogy az Elmélkedések az első filozófiáról szövegének szerkezete lényegében egy implicit platóni dialógus, melyben a híres álom-argumentummal összefüggésben az őrültek álláspontja is hangot kap, mintegy ellentételezve a descartes-i Cogito hegemóniáját, vagyis Descartes egyáltalában nem zárja ki őket a diskurzusból. Foucault (2008) később válaszolt ugyan Derrida kritikájára, ám azóta többen is rámutattak válaszának gyenge pontjaira. A kritika kritikájának lényege, hogy Descartes nem akarta kizárni a bolondokat a kételyből, hanem a korabeli hagyomány szerint a szkepticizmus elleni érvelés részeként hivatkozott rájuk. A vita jó összefoglalását és értelmezését adja d'Amico (1984) és Gángó (2008).