A fogalom filozófiai eredetével itt most nem foglalkozhatunk. A fogalom esztétikai „karrierjét" Pszeudo-Longinosz művével kezdi meg, aki szerint a fenség a nemes emberi szenvedélyből és a lelki nagyságból fakad, s hatásának lényege „a hirtelen és közvetlen lenyűgöző erő, amely ellenállhatatlanul magával ragadja a befogadót". Ezzel megadja az alaphangot, ami egészen a kanti kritikáig hallható a fenségesről szóló különböző írásokban, melynek lényege, hogy a fenséges egy sajátos emelkedett lélekállapot, mely kétféle érzelemnek, a félelemnek és a csodálatnak (Pszeudo-Longinosznál alázatnak) a keveréke. Az eredeti görög kifejezés „di-airein" jelentése: felemel, elragad. A fenséges fogalmának egyik történeti eleme tehát egy ambivalens érzés, amely egyszerre taszít, kelt félelmet és vonz, ébreszt csodálatot, tiszteletet. A másik elem ennek a lélekállapotnak, elragadtatásnak az oka lehet, azonban a Kant által megfogalmazott kérdést, hogy miféle tárgyak válthatják ki az emberben ezt az állapotot, sokáig nem válaszolják meg egyértelműen. A fenségesről írt könyvében Parret a latin kifejezésnek három lehetséges „eredetét" jelöli meg. Kiindulópont a korábbi görög kifejezés „peri hupsos", mely a magasságost, a „fen(n)-ségest" jelenti. A nyugati nyelvekben használt „sublime" kifejezésben azonban három különböző értelem kapcsolódik össze, aszerint, hogy melyik latin szóból származtatjuk a „sublime" kifejezést. Az egyik lehetőség a „sub-limus" határozószó, melynek jelentése részút, haránt, tehát valaminek nem szemtől-szembe történő érzékelése. A második a „sub-limen" helyhatározó, melynek jelentése küszöbig, a küszöb alá, tehát valaminek a bejáratáig való mozgás. Végül a harmadik lehetőség a „sub-limes", mely egy adott határig történő mozgásra utal. A latin kifejezés egyik lehetséges jelentésében sem szerepel a lélek emelkedettségének az oka. Ennek több történeti oka is lehet.