8.4. A vadon és az utazás mint a fenséges forrása

Petrarca korai leírása a vadregényes tájról számos követőre talál a későbbi századokban. Itt említjük meg, hogy a természeti fenséges ábrázolása természetesen a festészetben a legerősebb. Érdekes módon igen korán megjelenik Joachim Patinir tablóin, melyek akár Petrarca illusztrációi is lehetnének. (156. kép). A romantika idején közismerten Caspar David Friedrich műveiben tükröződik a leginkább. (157. kép)


156. kép: Joachim Patinir: Szent Hieronymus a sivatagban (Saint Jerome in a Rocky Landscape), 1520, olaj és fa, The National Gallery, London


157. kép: Caspar David Friedrich: Rügeni sziklák (Kriedefelsen auf Rügen), 1818, olaj és vászon, Stiftung Oskar Reinhart, Winterthur

Mindenekelőtt Doctor Samuel Johnson skót felföldekre tett utazását kell megemlítenünk, mely nagy hatással volt az úgynevezett „tavi költőkre", az angol romantikai első generációjára, William Wordsworthre és Samuel Taylor Coleridge-ra. Johnson útleírásának filozófiai tanulságait Edmund Burke fogalmazza meg a Filozófiai vizsgálódás... c. munkájában. Burke Pszeudo-Longinoszt követve továbbra is a fenségesről mint belső állapotról beszél, melyet immár nyíltan ellentmondásos érzésként határoz meg. A fenséges félelemmel vegyes csodálat, mely az angol nyelvben egyetlen szóban fejezhető ki: awe (magyarul kb. rettenet). Fontosabb ennél azonban, hogy Johnson utazásai során emberekkel is találkozik a „vadonban", akik a természettel különös harmóniában élnek, s így szintén nehezen ragadhatóak meg az Ész racionális diskurzusával. Johnson ugyan nem nevezi őket vadembereknek, de az Újvilágból Párizsba szállított indiánok már egyértelműen a Természet ismeretlen, s ezáltal a gondolkodást kihívó terrénumához tartoznak. Terra incognita, mely lassan a fenséges sajátos tárgyává válik a filozófiában és a művészetekben egyaránt. A filozófiában Montaigne az, aki megkísérli a túllépést a „vademberek" felé. Kik lehetnek azok, akik kívül esnek az Ész diskurzusán? Őrültnek nem tekinthetjük őket egyértelműen, mégis kihívják a meglévő kulturális sémáinkat. Egy századdal Montaigne után az angol költő-esszéista, Alexander Pope An Essay on Man című költeményében úgy fogalmaz, hogy „az ember csak azon keresztül és azon túljutva értheti meg magát, ami nem ő maga." Ha a Cogito a gondolkodó Én, Pope a nem-Ént igyekszik beemelni az Én diskurzusába. A XVIII. században és a kialakuló romantikában a Véges/Végtelen és a Kultúra/Természet paradoxális viszonyát felváltja az Én/nem-Én vagy Ego/Alteregó szembenállása.