Nemcsak a filozófiában, hanem a kultúra történetében, az eszmetörténetben is radikális fordulat következik be, amikor Isten középponti szerepébe az ember kerül. Az irodalomtörténész Georges Poulet ezt a változást egyetlen kronotoposz, a kör értelmezésén mutatja be. A fordulat lényege, hogy Isten a középpontból először a kör kerületére kerül, mely a koncentrikus körök mintájára a végtelenbe tágul. Majd a megüresedett középpontba a költő lép. Coleridge a kanti felfogást parafrazáló poétikai művében, a Biographia literariaban már azt írja, hogy a művészi alkotás egy belső szem kivetülése, melynek során a Természet a költő „szimbolikus nyelvezete". Ahogy az előző fejezet végén megállapítottuk, a természetet utánzó művészetet felváltja a művészetet utánzó Természet fogalma.

E folyamatot jelzi a romantikus, az egopátián alapuló angol kert megjelenése. Goethe szerint az exotikus bennünk van, nem rajtunk kívül. Goethe megjegyzését párhuzamba állíthatjuk Descartes gondolatával a Végtelennek bennünk lévő ideájáról. Meglátásunk szerint a kettő közti út elképzelhetetlen lett volna a „vadon" érzéki kihívása nélkül.