Ludwig Wittgenstein, a huszadik századi nyelvfilozófia egyik legjelentősebb gondolkodója a nyelvhasználók megnyilatkozásainak természetét vizsgálva a nyelv és a gondolkodás határainak kérdéséig jut el. A jelentés jelentésének problematikáját kidolgozó wittgensteini nyelvkritika a kérdésfelvetés módja és a válaszkísérletek tekintetében a filozófia logikai, analitikus tradíciójával, azaz saját kiindulópontjaival is ellentmondásos viszonyba kerül. Ezek az ellentmondások és ambivalenciák azonban nem kizárólag a vizsgált kérdések gyakran önreferenciális, tautologikus szerkezetéből adódnak. A megértés lehetőségfeltételeinek definitív kidolgozhatóságától az alaptalan alapok bizonytalan terrénuma felé sodródó wittgensteini gondolkodás iránya ugyanis részben azoknak a példáknak, analógiáknak, metaforáknak a sajátos karakteréből következik, amelyeket a problematika kidolgozásában Wittgenstein felhasznált.

A wittgensteini nyelvkritika kiindulópontjainak legteljesebb gyűjteményét adó olyan műben, amelyet a filozófus személyesen készített elő kiadásra, a Filozófiai Vizsgálódások első paragrafusában Wittgenstein Szent Ágostonra utalva a megnevezés aktusát mint cselekvést mutatja be. A második paragrafusban az ágostoni analógiát folytatva a nyelvhasználatot mint közös megegyezésen alapuló cselekvést ábrázolja (az építőmester és a mester utasításait követő segéd által együttesen véghezvitt munkaként). Ezt aztán a harmadik paragrafusban kommentálja is, miszerint: „Augustinus, így mondhatnánk, a megértés egyfajta rendszerét írja le, csakhogy nem mind ilyen rendszer, amit nyelvnek nevezünk." S ezen a ponton jelenik meg az az analógia, amely a későbbiekben majd a legnagyobb szerepet játssza a wittgensteini konceptuális innovációk kidolgozásában, és egyben olyan kérdések felvetésére sarkall, amelyek a logikai, analitikus alapvetések Wittgensteinnél már-már kényszeresen ismétlődő elbizonytalanításához vezetnek: „Olyan ez, mintha valaki azt fejtegetné: »Játszani annyit tesz, mint dolgokat tologatni egy felületen bizonyos szabályok szerint...« - mi pedig azt feleljük neki: Úgy látszik, a táblajátékokra gondolsz; de nem minden játék táblajáték."¹ - írja. Az ötödik paragrafusban aztán az analógia újabb aspektussal, a tanulással, mint bizonyos szabályok begyakorlásával bővül (vö.: „A nyelv ilyen primitív formáit használja a gyermek, amikor beszélni tanul. A nyelvtanítás itt nem magyarázat, hanem idomítás."²), s az aspektus hatodik paragrafusbéli elmélyítésével pedig megérkezünk az analógia hetedik paragrafusban lezajló explicit konceptuális beágyazásával és kiterjesztésével képzett wittgensteini kulcsfogalomhoz, a „nyelvjátékok" fogalmához: „Elképzelhetjük azt is, hogy a (2)-ben a szavak használatának egész folyamata azoknak a játékoknak az egyike, amelyek segítségével a gyermekek az anyanyelvüket megtanulják. Ezeket a játékokat »nyelvjátékok«-nak fogom nevezni, és egy-egy primitív nyelvről olykor mint nyelvjátékról fogok beszélni. [...] Az egészet is - a nyelvet és azokat a tevékenységeket, amelyekkel a nyelv összefonódik - »nyelvjáték«-nak fogom nevezni."³

Wittgenstein választása, a nyelv játékként és a játék nyelvként történő együttes kezelése, pontosabban e két fogalom kiasztikus szempontrendszerben történő, közös vizsgálata nem csak nyelvfilozófiai, hanem játéktudományi szempontból is hasznos megállapításokkal szolgál. A táblajátékok, a kártyajátékok, a labdajátékok, a sakk, a malom, a pasziánsz, a körjátékok és a tenisz szinte a szó szoros értelmében vett szemügyre vételezését követően (vö.: „ne gondolkozz, hanem nézz!"⁴) Wittgenstein az alábbi megállapításra jut: „így mehetünk végig a játékok sok-sok más csoportján, s láthatjuk, amint hasonlóságok tűnnek fel és el. E vizsgálódás eredménye pedig így hangzik: az egymást átfedő és keresztező hasonlóságok bonyolult hálóját látjuk. Hasonlóságokat nagyban és kicsiben."⁵ Mindezeket a hasonlóságokat Wittgenstein „családi hasonlóság"-oknak nevezi el és kijelenti, hogy „a »játékok« egy családot alkotnak."⁶

Ez a felismerés egyrészt megóvhat bennünket a merev formalizálástól, és a torzító általánosítástól, másrészt erre a fajta „családközpontú", a rokon- és az egyéni vonások iránt egyaránt érzékeny szemléletre mindig szükségünk van, amikor a játéknak, ennek a nyelvszerűen szerveződő és alapvetően transzmediális jelenségnek a bemutatása a cél. Különösképpen érvényes mindez azokra az esetekre, amikor azt vizsgáljuk, hogy egy-egy játék, legyen az táblajáték, társasjáték, sakk vagy labdarúgás, éppen transzmediális attribútumainak köszönhetően, miként implementálható vagy adaptálható egy olyan sajátosan komplex közegbe, amit a digitális médium jelent.

Jesper Juul, a ludológiaként is emlegetett számítógépes játékok tudományának egyik jelentős teoretikusa Half-Real: Video Games between Real Rules and Fictional Worlds című könyvében a játékok általános transzmedialitásáról szólva mutat rá az implementáció és az adaptáció közti megkülönböztetés fontosságára. Hiszen annak ellenére, hogy például a sakkot és a labdarúgást is egyaránt lehet immár számítógépen is játszani, mégis nyilvánvaló, hogy míg a sakkjáték minden egyes elemét meg lehet jeleníteni a számítógép médiumában és ezért a sakk számítógépes változata implementáció, addig a futballnak - lényegi fizikai paraméterekkel rendelkező játék lévén - csak bizonyos aspektusait lehetséges videojátékként a számítógépes médiumba adaptálni.⁷ Azonban a családi relációk koncepciója, amely ily módon a médiumközi átvitelek sikerességéért is szavatolhat, s amely ezek szerint az összes családi relációk alapján szerveződő rendszer között is működtethető (nyelv - játék - társadalom, stb.), nemhogy nem fedheti el, de ki is kell emelnie azokat a különbségeket (miként a családi relációk koncepciója ezt elvileg jelzi is), amelyek az egymással analogikus megfelelésbe állított rendszerek között megállapíthatók.

Wittgensteinnek a nyelv és a játék konceptusainak összeszövéséből eredő innovációja nem mindig tesz így, de ez az ára annak, hogy a wittgensteini nyelvkritika a korábbiakban jelzett módon túllépjen az analitikus filozófián. Azonban a mi esetünkben óvatosan kell bánnunk az analógiákkal, sőt, a játék fogalmának általánosan kiterjesztett használatával és a nem-digitális játékokra kidolgozott korábbi elméletek alkalmazásával is. Ha csak a közös szabálykövetés misztériumára gondolunk, arra aminek logikus leírásával Wittgenstein a legnagyobb küzdelmet vívta, s egyben arra is, aminek a megoldásaként Johan Huizinga a játékok kultikus eredetének koncepciójára alapozva a Homo Ludens híres bevezetőjében, Kerényi Károlyra is hivatkozva, a játék terét és idejét a reális térről leválasztó „varázskör" általánosan meghatározó eszméjét alkalmazza,⁸ például máris körültekintően meg kell vizsgáljuk, hogy a huizingai varázskör koncepciója mennyiben alkalmazható a számítógépes játékokra is? 

1A szöveg első megjelenési helye: Iskolakultúra, 2011/1. 9-22.

Ludwig Wittgenstein: Filozófiai vizsgálódások. Neumer Katalin ford. Atlantisz, 1998., 19.

2Uo.

3Im., 21.

4Im., 57., amint Wittgenstein írja, uo.: „Vizsgáld meg például egyszer azokat a folyamatokat, amelyeket »játékok«-nak nevezünk. A táblajátékokra, kártyajátékokra, labdajátékokra, küzdősportokra stb. gondolok. Mi a közös mindezekben? - Ne mondd, hogy »Kell valami közösnek lennie bennük, különben nem hívnák őket 'játék'-oknak« - hanem nézd meg, van-e valami közös mindben. - Mert ha megnézed őket, nem fogsz ugyan olyasmit látni, ami mindben közös, de látsz majd hasonlóságokat, rokonságokat, mégpedig egész halomnyit. Szóval: ne gondolkozz, hanem nézz! - Nézd meg például a táblajátékokat és kiterjedt rokonságukat. Majd térj át a kártyajátékokra: itt is sok megfelelést találsz ama első osztállyal, de sok közös vonás eltűnik, sok más viszont előtűnik."

5Im., 57-58.

6Im., 58.

7Vö. Jesper Juul: Half-Real. Video Games between Real Rules and Fictional Worlds. MIT Press, 2005. 2. fejezet.

8Vö. Johan Huizinga: Homo Ludens. Máthé Klára ford. Universum Kiadó, 1990. 9-36.