A fordíthatóság és a fordíthatatlanság a tét a Deux mots pour Joyce című Derrida-szöveg Finnegans Wake értelmezésében. Derrida két szót választ ki a 258-259. oldalról idézett szövegrészből^[98], amely a Joyce-szöveg „különösen is” bábelikus része. Olyannyira, hogy még a magyar olvasó is meglepetéssel, némi habozással, csak ímmel-ámmal fordítja vissza^[99] a maga nyelvére az „Immi, ammi, Semmi.”-t, az „And shall not Babel be with Lebab?” Bábelt is feje tetejére fordító polindrom előtt, amely „szélsőséges koncentrációban a könyv teljes bábeli kalandját visszatükrözi”, „bábeli fonákját” mutatja, miközben „játszik a jelentéssel és a betűkkel, a lét értelmével és a lét betűivel, a ‘léttel’ (be, eb, baBEl, lEBab), amiként az értelemmel és az Isten, EL, Le nevével”(39). Ezt követi a Derrida által kiemelt bibliai hangleütésű „And he war.”, illetve az a két szó, amely a maga angol és germanizált kettősségében „hadat üzen” a fordításnak is:

HE WAR

„Kibetűzöm HE WAR, és vázolok egy első fordítást: HÁBORÚZIK [il guerre] - hadakozik, hadat üzen, háborút csinál, ami kiejthető egy kicsit bábelizálva (...) germanizálva tehát, anglo-szaxonizálva, HE WAR: vala [il fut]. Vala ami vala. Az vagyok, aki vagyok, vagyok, aki vagyok, mondta volna Jahve. Ott ahol ez volt, ő vala, hadat üzenve. Ez igaz vala. Még egy kicsit előbbre nyomulva, időt szakítva arra, hogy a magánhangzókkal játsszunk, és a fülünket hegyezzük, ez igaz lett lészen, wahr. Íme, amit őrizni lehet (wahren, bewahren) igazából. Isten őriz. Így őrizkedik a hadat üzenéstől”.(16-17) Ez a „hadüzenet” már kezdetben „vala”, maga „az üzenet egy hadi aktus, hadat üzent a nyelvekben és a nyelvnek, és a nyelv által az, aki a nyelveket adta, íme az igazi Bábel, amikor Jahve kiejtette a szót, Bábel, amelyről nehéz elmondani, hogy ez egy név vala, egy tulajdonnév vagy egy köznév, mely zavart kelt.” (17) A kérdés mindazonáltal marad: „Mi történik akkor, amikor megpróbáljuk fordítani ezt a he war-t? (...) A he war hívja a fordítást, egyszerre megparancsolja és megtiltja egy másik nyelvre való áttételt. Változtass meg - magadban - és főképpen ne érints, olvass, és ne olvass, mondj, és ne mondj mást, mint amit én mondtam és ami lett lészen: két szóban, ami vala. Szövetség és double bind.” (40)

Ez a „différance de soi” az Istené, a Hérakleitoszé, a Joyce-é, a Derridáé „már maga az az esemény, amelyet a könyv fordít, mímel, ismétel, ez az a hadi aktus, amely előtt bemutatkozik maga Finnegans Wake. Ez az esemény vala, eltörölhetetlen marad, és nem tud mást csak eltörlődni. Ez az, ami kezdetben vala, ez maga, ez a dráma, ez az ‘akció’, amit csak eltörölni lehet, mivel eltörölhetetlen. Nem egy olyan esemény, amelynek kettős lenne a karaktere: eltörölhető/eltörölhetetlen. Maga ez a kettősség, ez az ‘akcióban’ lévő belső harc, ami egy nyelvi aktus, vagy még inkább, amint látni fogjuk, egy írásaktus, íme maga az esemény, az, ami valójában volt: a háború, a háború lényege. Nem a háború Istene, hanem az Istenben lévő háború, az Istenért való háború, az Isten nevében dúló háború, ahogy mondják, amint tüzet fog az erdő, akként harapózik el a háború, az Isten nevében dúló háború. Nincs háború az Isten neve nélkül, és nincs Isten háború nélkül. Azaz (...), szeretet nélkül. A háborút szeretettel lehetne fordítani, benne van a szövegben.” (46)

A bábeli-joyce-i-derridai hang és írászavar bábelizálása arra utal, hogy Joyce-nál, amiként Derridánál is, nem pusztán szövegköziségről van szó, amely kimerítő és alapos munkával felderíthető lenne, amiként az irodalomkritika ezt már meg is kísérelte^[100], nem pusztán nyelvköziségről, amelyet a több nyelvet beszélők dekódolhatnak, amiként „Joyce kihívásának egyikeként” már meg is tették, több mint negyven nyelvet számlálva össze,^[101] hanem nyelv és írás, hang és betű közöttiségről is, ami a leginkább fordíthatatlanná teszi Joyce szövegét, ami magát a fordítást is íráseseménnyé avatja: „Ténylegesen: a bábeli zűrzavar az angol war és a német war között nem tehet mást, mint a hallásban meghatározódva eltűnik. Választani kell, és ez mindig ugyanaz a dráma. A zűrzavar a különbségben eltörlődik; és a zűrzavarral eltörlődik a különbség is, amikor kiejtjük. Kényszerítve vagyunk, hogy vagy angolul, vagy németül mondjuk. Nem lehet mint olyant füllel felfogni. Szemmel sem egymagában. A különbségben levő zűrzavar a szem és a fül között kér helyt, egy fonetikus írás, amely rászed a látható jel kiejtésére, de ellenáll ennek a hangban történő tiszta eltörlődésének. A homográfia itt (a war mint angol és német szó) őrzi a zűrzavar effektusát. Menedéket nyújt a bábelizmusnak, amely a beszéd és az írás között játszódik. Anglo-szaxon kereskedelem, egy áru-(Ware)-csere, az igazság pavilonjában, háború idején, Isten nevében. Ennek az írásaktusok által kell bekövetkeznie. Az esemény archívumának téresedéséhez kapcsolódik. Nem történne meg nélküle. Kell a betűkre és a lapra való átírás. Eltörölni a kopogást, megsüketíteni a grafikai kopogtatást, másodlagossá tenni a téresedést, azaz a levél/betű oszthatóságát - és itt aláhúzom hallhatatlanul, az oszthatóságát [divisibilité] - ez annyit jelentene még, hogy a Finnegans Wake-et egy monologizmusban sajátítjuk ki újra, egyetlen nyelv hegemóniájának rendeljük alá. A hegemónia megkérdőjelezhetetlen marad, bizonyára, de törvénye megjelenik mint olyan. Egy háború (war) során jelenik meg, amelyben az angol megkísérli eltörölni a másikat, a másik otthonos, neokolonizált idiómát, egyetlen szemszögből akarja olvasásra adni. Ami nem vala soha ennyire igaz, mint ma.” (47-48)

Ám Joyce, az ír, aki angolul ír, ellene is ír ennek a hegemónia-törekvésnek, a He War típusú bábelizmusokkal ellenszegül a nyelvnek, Derrida a francia-maghrebi, aki franciául ír, akinek az anyja nyelve nem az anyanyelve, akinek az az „egynyelv” adatott meg, a másiké, a „kettős tiltás” alá eső nyelv, „e kettős tiltás által elszabadított hullámverésben” nem hagyja figyelmen kívül Joyce szövegeinek ezt a vonulatát, még ha rá is nehezedik a Joyce-örökség adósságának súlya. Derrida azáltal hű ehhez az örökséghez, hogy a maga egynyelvével fizet meg neki, nem kifizeti, hanem ráfizet, nem kevesebb zűrzavart okozva a nyelvek között, a nyelven belül, mint maga Joyce. Ezt a nyelvet, amely nem az övé, próbálja „elsajátítani, háziasítani, megpuhítani mint a taplót, lángra gyúlva szeretni, elégetni (a tapló mindig kéznél van), talán lerombolni, mindenesetre jegyezni, átformálni, metszeni, bemetszeni, kovácsolni, tűzben olvasztani, másképpen, másképpen mondva magához téríteni.”^[102] Mindeközben tudatában van annak, hogy „a megpuhítás ebben az esetben álom volt. Miféle álom? Nem annak álma, hogy rosszat tegyek a nyelvnek (melynél semmit sem szeretek és tisztelek jobban), nem annak álma, hogy megértsem vagy megsebezzem a visszavágás egyik olyan mozzanatában, amelyet témámul választottam (...), nem annak álma, hogy ezt a nyelvet nyelvtanában, szintaxisában, lexikájában, a törvényét alkotó szabályok és normák korpuszában meggyötörjem, az erekcióban, mely maga alkotta meg ezt a törvényt a törvényben. Hanem az az álom, amelynek akkoriban meg kellett álmodódnia, talán az volt, hogy kieszközöljem, történjen valami ezzel a nyelvvel. A vágy, hogy kieszközöljem ideérkezését, azáltal hogy kieszközlöm, történjen valami ezzel az érintetlen, mindig tiszteletre méltó és tisztelt, szavai áhítatával és a benne meghúzódó kötelességekkel imádott nyelvvel, történjen tehát vele valami annyira belülről, hogy még tiltakozni se legyen képes anélkül, hogy egyúttal saját kisugárzása ellen kelljen tiltakoznia, (...) annyira belülről, hogy mint önmagát élvezhesse abban a pillanatban, amikor önmagát újra megtalálva, önmagává változva elveszíti magát, mint az önmagához visszatérő Egy, abban a pillanatban, amikor egy felfoghatatlan vendég, egy megjelölhető eredet nélküli jövevény kieszközli, hogy ez a nyelv magához térjen, és arra kötelezi ezáltal, hogy ez a nyelv a saját nyelvében másként beszéljen. Egészen egyedül beszéljen. De magáért és a maga módján, testében őrizve ennek az eseménynek a kitörölhetetlen feljegyzését [archive]: nem szükségképpen egy gyermeket, de egy tetoválást, az öltözék alá rejtett pompás formát, ahol a vér a tintával keveredve az összes színt látni engedi. (...) Egy olyan liturgia megtestesült feljegyzése, melynek senki sem árulja el a titkát. Hogy igazából senki más ne sajátíthassa el. Még én magam sem, aki mindazonáltal benne leszek a titokban.”^[103]

Minden látszólagos erőszak és minden nyelvnek való kitettség ellenére, Derrida esetében nem egyszerűen csak arról van szó, hogy az írással „hadat üzen” a nyelvnek, nem csak arról, hogy megpróbálja „szóra bírni”, hanem arról, hogy megpróbálja „írásra bírni” a nyelvet - donner la parole à l’écriture. Az adásnak, a „szóra bírásnak”, az írásra bírásnak, az elszólásnak ez a mozzanata oldja „vidám nevetéssé” - minden bibliai veretesség, és Joyce nevetéskitörésének kétélűsége ellenére - a He War feszültségét: „He war, ez egy ellenjegyzés, megerősít és ellentmond, aláírván törli el magát. Azt mondja ‘mi’ és ‘igen’, hogy végezzen az Atyával és az Úrral, aki fennhangon beszél - nincs más csak Ő - ám itt a nőre hagyja az utolsó szót, aki a maga részéről azt fogja mondani, mi és igen.” (53)