Mallarmé érintette, Joyce kísértette a hatvanas-hetvenes évek elméletíróit és filozófusait, Derridát éppúgy, mint Sollerst vagy a posztstrukturalistáknak nevezett gondolkodókat – Jacques Lacant, Julia Kristevat, Hélène Cixoust – és a posztmodernnek kikiáltott elméletírókat -- Umberto Ecot, Ihab Hassant^[82]. Szövegeik a posztstrukturalizmus és Joyce, a posztmodern és Joyce, a dekonstrukció és Joyce, az irodalmi gondolkodás és az irodalom közötti aligha „véletlen”, bár időben eltolódott „egybeesésről” tanúskodnak. A posztstrukturalizmus, a posztmodern, a dekonstrukció képviselői, minden különbözőségük ellenére, a korábbi értelmezésektől eltérően nem rendet akarnak teremteni Joyce „kaoszmoszában”, nem a rejtett törvényszerűségeket akarják felfedni, nem elégednek meg a „mitikus struktúrák” elemzésével, az Odüsszeusz-Ulysses párhuzam vizsgálatával, újabb filológiai adatok gyűjtögetésével, a „nagy tradícióba” illesztés gesztusával, az „empiricista”, „moralizáló” olvasással, hanem azon kérdések mentén mozdulnak el, és mozdítják el a Joyce-értelmezéseket, amelyek megbontják ezt a rendet, lehetetlenné teszik a rendszerré válást, az illeszkedést, a moralizálást. A korábbi Joyce-értelmezések számára Joyce minden felforgató ereje ellenére pusztán téma, vizsgálati tárgy. Mindez érthető az adott időszak kritikai, elméleti és tudományos elvei, irodalom- és nyelvfelfogása, módszerei és stratégiái alapján^[83]. A posztstrukturalizmusra, a posztmodernre, a dekonstrukcióra - amely nemcsak általában a kritikai normák, kategóriák érvényességét kérdőjelezi meg, hanem saját nyelvét, módszerét, írásmódját is kétellyel illeti - Joyce már nem puszta témaként, hanem akár Mallarmé nyelvként, írásként, „műveletként” hat. E többszörös hatás íródik szövegeikben, melyek a textúra, az intertextualitás, a „decentrált szubjektum”, az „áthallások”, az „átírások”, a hallomások, a látomások, az írás és a beszéd különbözősége, az „igen” paradox struktúrája, a bábelizmusok és hasonló kérdések felől közelítenek Joyce-hoz, a szövegírás, szövegkezelés, szövegolvasás Finnegans Wake-et idéző módozatait hozva létre.

Ezzel kiteszik magukat annak a szövegfaló, szöveggeneráló irodalmi gépezetnek, sőt maguk is generálói lesznek ennek, amely mindig is működött -- a Joyce-programot maga Joyce, ha nem éppen Homérosz programozta -, de amely sebességét és hatékonyságát tekintve az utóbbi évek szövegforradalmának és technikai forradalmának köszönhetően elképesztő méreteket ölt, hypertextualizálódik, hyperíróvá és hyperolvasóvá, cyberíróvá és cyberolvasóvá, virtuális íróvá és virtuális olvasóvá avat, ám ezzel egy időben meg is kérdőjelezik egy ilyen hyper-modell működését, mivel a nyelv és az írás, a hang és a betű közé férkőzve, az írás és az emlékezet „nulla mínusz egy fokán”^[84] állva, az írhatatlant írva, az olvashatatlant olvasva, a fordíthatatlant fordítva lehetetlenné teszik a modellálható írást, olvasást és fordítást.

Erre a lehetetlenségre mutat rá Derrida a maga disszeminatív írásával, erre a lehetetlenségre kérdez rá Derrida a Joyce-idéző, -felidéző, -megidéző^[85] és Derrida a Joyce-értelmező^[86] is, a HE WAR fordíthatóságának és fordíthatatlanságának, az oui-dire [igent-mondás] és az ouï-dire [hallomás] hallhatatlan különbségének, a szemmel, füllel, parfümmel történő igent-mondás, igent-hallás, igent-nevetés [oui-rire] szöveg-eseményének nyomon követésével.