Megpróbáltam összeszámolni őket - írja Derrida az Ulysses Gramophone, ouï-dire de Joyce című cikkében^[104] -, több mint 222 alkalommal fordult elő a yes az eredetinek mondott változatban (és jobban tudjuk, mint valaha, milyen elővigyázatossággal kell használnunk ezt a kifejezést). Ezt a kétségkívül nagyon is közelítőleges számot úgy kaptam meg, hogy csak az explicit formában megjelenő yes-eket vettem figyelembe.”(73-74) Ebből 79 az utolsó fejezetben található, azaz a Molly „monológjaként” számon tartott részben, amelynek monológ voltát, éppen az „igen” paradox struktúrájának felfedésével kérdőjelezi meg Derrida.

De volt olyan is, aki „szemfülesebbnek” bizonyult Derridánál, „figyelembe vette az ay minden formáját is” és így jóval nagyobb számhoz jutott, nevezetesen 354-hez, amelyek közül a legutolsónak a legnagyobb a tétje, amely, ha hihetünk a francia fordítót idéző lábjegyzetnek, a maga kifogásolhatatlan angolsága ellenére, a legfranciább francia „igen” Joyce szövegében. „Íme ez a másik, Noel Riley Fitch kalkulusa a Sylvia Beach and the lost generation, A History of Literary Paris in the Twenties and Thirties, New York, London, 1983. Azért olvasom a teljes bekezdést, mert túlvisz a yes-ek aritmetikáján: ‘Az egyik megbeszélés Joyce-szal az Ulysses utolsó szavainak -- ‘and his heart was going like mad and yes I said Yes I will.’ - Benoist-Méchin által történő fordítására vonatkozott. A fiatalember azt akarta, hogy a regény az ‘akarom’ utáni végső ‘igennel’ záruljon. Joyce korábban utolsó szóként akarta használni a yes szót (...), de a Benoist-Méchin által fordított lenyomatban az ‘akarom’ szó áll utolsóként. Egy napos diszkusszió következett, amelybe a világ minden nagy filozófusát belevonták. Benoist-Méchin - aki úgy érvelt, hogy a francia ‘igen’ erősebb és gördülékenyebb - meggyőzőbb volt a filozófiai diszkussziókban. Az ‘akarom’ tekintélyelvűnek és luciferinek hangzik. Az ‘igen’, érvelt, optimista, az önmagán túl levő világ igenlése. Joyce, aki már korábban meggondolhatta magát a diszkusszióban, órák múlva elismerte ‘igen’, a fiatalembernek igaza volt, a könyv ‘a nyelv legpozitívabb szavával’ fog végződni (p. 109-110)”. (74)

Ám Derrida nem éri be az igenek összeszámlálásával, különbséget tesz az igent-mondás [oui-dire], a hallomás [ouï-dire] és az igent-nevetés [oui-rire] hallhatatlan jegyei között, a telefonkisasszonyokat megszégyenítő alapossággal jegyzi a „telefon-létre” kárhoztatott Bloom igeneit, megkülönbözteti ezeket az ágyban fekvő, emlékező, mindig telefonnál levő, külső-belső hívásra váró Molly igen-igeneitől, távolsági beszélgetésre utaló nyomokat mutat ki Joyceigenei és Nietzsche igenei között, a Dasein-t tárcsázva hívja Heideggert - bár a La carte postale lábjegyzetének tanúsága szerint nem fogadta el a Martin nevében érkező távolsági hívást^[105] - feltérképezi az igennek és az igen-igennek a saját szövegeiben történő eddigi előfordulásait. Az igen több mint 50 különböző típusú elmozdulását, az igent-mondás legalább tíz modalitását különíti el Joyce szövegében -- 1. A kérdés formájában feltett igen; 2. a monologizált önapprobálás ritmikusan előforduló igene; 3. az engedelmességet jelző igen; 4 a tényállást elfogadó igen; 5. a vágyakozó igen, 6. a7. a szórakozott udvariasság igene; 8. nyomatékosító igen; 9. a helyeslő igen; 10. a megerősítő igen. (vö. 138-140) - majd további differenciálást sürget annak megfelelően, hogy az igen „monológban” vagy dialógusban hangzik el. kiszámított, pontos igen;

A számmisztika bűvöletében az igent-mondás három non-verbális formáját különíthetjük el Joyce és Derrida szövegeiben, amelyek a kommunikáció, a kapcsolatteremtés, a kapcsolattartás non-verbális mozzanataira épülnek: igent-mondás szemmel -”szemnyelv” - igent-mondás füllel - a nevetés nyelve -, igent-mondás parfümmel - perfümatív nyelv. A „szemnyelv” Mollyé, aki Derrida szerint legalább hetvenkilenc alkalommal mondja ki az igent az Ulysses utolsó fejezetében. Joyce az ő szájába adja, de a mi szemünkbe mondja az utolsó szót: „... well as well him as another and then I asked him with my eyes to ask again yes and then he asked me would I yes to say yes my mountain flower and first I put my arms around him yes and drew him down to me so he could feel my breasts all perfume yes and his heart was going like mad and yes I said yes I will Yes.” („ ... ha már ő akkor legyen ő mért ne és a szememmel kértem hogy kérdezze meg újra hogy én rámondjam az igent és akkor megkérdezte mondanék-e igent havas szépe és előbb átöleltem igen és magamhoz szorítottam úgy hogy egészen érezze a melleimet tele parfümmel igen és a szíve ütött mint a bolondóra és igen mondtam igen legyen Igen.”)^[106] Derrida szemét, aki Joyce igeneinek „körültekintő, differenciált, lassú és rétegzett”^[107] olvasatát adja, nem kerüli el ez a játék: „Az utolsó Yes, az utolsó szó, a könyv eszkatológiája csak azért adja olvasásra magát, mivel egy hallhatatlan nagybetűben különbözik a többitől, hallhatatlan marad, csak látható, az igen betű szerinti bekebelezése a nyelv szemébe, a yes az eyes-ba. Szemnyelv. [Langue d’oeil].”(86) A szemnyelv szeme (d’oeil [döy]) az igenek (yes, oui), a szemek (eyes, oeil, yeux) és a fülek (ears, oreilles) közötti szoros kapcsolatra épülve a fülhöz is szól, és ebbe a szólásba a gyász (deuil [döy]) hangját „mint gramofonált jegyet”(76) visszhangozza Derrida szövegében. Molly igene nem csak a Derrida által kiemelt szempontok miatt tűnik szembe, hanem azért is, mert Joyce itt szövegszerűen igent mond egy írásra, szentesít egy írást mint női írást, amely szövegtestében is különbözik a szöveg eddigi részeitől. Halmazállapotát tekintve folyékony, viszkozitását tekintve hol tejre, hol a mézre emlékeztet, mozgását illetően hömpölyög, árad, egyre dagályosabbá válik, dallama fülbemászó, grafikája szembeszökő, hetven egynéhány oldalon át nem tartóztatja fel se pont, se vessző, magával Joyce-szal is kikezd, néven nevezi, szövegbe szólítja, tettre sarkallja - „.... O Jamesy let me up out of this ...”^[108]

A nevetés „maradéka”, az igent-nevetés, a nevetés tonalitásainak elkülönítése Derrida érdeme, aki miközben abban a több mint két szóban amit Joyce-ra szán, bevallja: „És mégis, nem vagyok biztos abban, hogy szeretem Joyce-ot. Még pontosabban, nem vagyok benne biztos, hogy szeretik őt. Kivéve, amikor nevet - és önök azt mondják, hogy mindig nevet. Ez igaz, erre vissza fogok térni, de mindez nevetése különböző tonalitásai között történik, abban a finom különbségben, amely a nevetés különböző minőségeit elválasztja.”(20) - Az igent-nevetéshez kapcsolódó „kettős viszonyának” értelmezését ígéri, amelyet nem pusztán Derrida „kettős kötések” - double bind - iránti megkülönböztetett figyelme indokol, amely, hozzátehetnénk, magában hordja a kettős vakság - double blind kockázatát is -, hanem „maga a Joyce-aláírás” által „megkívánt”. (116-117)

Derrida két füllel figyel Joyce nevetésére, és a Joyce-tudósok által már felfedezett és azonosított homéroszi, rabelais-i nevetésen túl, két különböző igent-nevetésről szerez hallomást: „Egyik füllel, egy bizonyos hallással, egy reaktív, sőt negatív igent-nevetést hallok visszhangzani. Élvezi a hipermnezikus uralást, és a pókháló szövést, mely kihívás minden más lehetséges uralás számára, annyira bevehetetlen, mint egy alfa vagy omegaprogramophone, amelyben minden történet, minden elbeszélés, diskurzus, tudás, minden eljövendő aláírás, amelyek a Joyce-intézményekhez fordulnak, és néhány másik, amelyeket elő fognak írni, előzetesen komputálnak minden effektív komputeren túl, előre felfogott, fogoly, előre megmondott, részekre bontott, metonimizált, kimerített, mint az alanyok, akár tudják, akár nem. A tudás és az öntudat nem intéz el semmit, ellenkezőleg. Teljesen jogosan megengedi, hogy a mester aláírás szolgálatába állítsa a számítás pótlékát. Nevethet Joyce-on, de még inkább adósa marad annak, ami ezután következik. Amiként az Ulysses-ben mondja (197). ‘Was du verlachst wirst Du noch dienen./Brood of mockers.”(117) Ez Joyce „diadalmas” és „ujjongó” nevetése, aki a maga fortélyaival, cseleivel Odüsszeusz és Ulysses bolyongásainak minden részletét megpróbálja kézben tartani, miközben szemmel tartja, kiszámítja és beprogramofonozza az Ulysses-olvasás cseleit is. Ebben a nevetésben Derrida felfigyel egy másik hangra, a nevetés mélyén rejlő „gyászra”, „a nevetés rezignált tisztánlátására” is. (117)

Az igent-mondás parfümmel, a perfümatív nyelv Bloomhoz kapcsolódik, bár Derrida leleménye: „Emlékezzenek csak Bloomra a patikában. Többek között parfümökről beszél. És emlékezzenek csak Molly igeneire, a fű is a parfüm elemeihez tartozik. Megtehettem volna, és erről álmodtam egy pillanatig, hogy ezt a diskurzust a parfümök, a pharmakon értekezésévé teszem és a Du perfumatif dans Ulysses -- A perfümatívumról Ulysses-ben -- címet adjam neki.” (129) A Derrida-szöveg nyílásán át Bloom ezennel Platón patikájába lép és a maga nevével, nevében és nemében a disszemináció játékának adja át magát, perfümatívumaival nemcsak a beszédaktuselméletnek vág vissza, hanem perfümatív ellentmondás gyanújába keveredik, miközben a házasságra, Mollyra parfümmel mond igent - parfümmel ír alá: „a nagy parfüm álom, a Nauszikaá jelenetben zajlik; a Molly iránti hűség mozzanata, amely a ‘Yes. That’s her perfume’ kijelentéssel kezdődik, és úgy nyilatkozik meg, mint a parfümök grammatikája.” (131)

Az igennek ez „a pre-performatív ereje”, a másik által lehetővé tett másikhoz szólás, a másik hívása, legyen az belső vagy külső hívás, az erre mondott igen, történjen az szemmel, füllel vagy parfümmel, lehetetlenné teszi a monológot - a Mollyét is - mint mono-logoszt, a dialógust is mint dia-logoszt, megtöri a logosz egységét és egy „eredendőbb” megosztottságra, különbségre mutat rá, arra, ami már kezdetben „öndifferancia” - différance de soi - vala [He War], ami ugyan túl vagy előtte lehet a „dialektikának”, a „felforgató alternatíváknak”, a „mondani-akarásnak”, a „jelentésnek”, de csak a másik által szólhat, csak a nyelvben íródhat másként, a másik nyelveként, magán hordva az őt (szöveglétre) hívó másik nyomait, számolva azzal, hogy a másik nyelve sem csak beszél -- „Die Sprache spricht” --, nem csak ígér(kezik) vagy éppen elszólja magát - „Die Sprache verspricht (sich)” - hanem alakoskodik, alakzatoskodik, ráadásul az is megeshet, hogy igencsak (félre)beszél, legalábbis „Imigyen kísért Zerothruster” - „Also Spuke Zerothruster”.^[111]