A szöveg mint konstelláció – Derrida és Mallarmé

 

„On a touché au vers” – „Érintették a verset” [1], érintették a prózát, érintették a nyelvet, érintették az írást. Az érintésnek és érintettségnek ebben a történetében van egy pillanat, amikor az írás érinti a nyelvet -- ez a pillanat a derridai pillanat. Nietzsche, Freud, Heidegger mindannyian szerepet játszanak ennek az eseménynek a létrejöttében, ám Mallarmé és Joyce játsszák itt a főszerepet. Az ifjúkori önarckép szerzője, az Ulysses cselszövője, a Finnegans Wake performere maga is rájátszik a Les mots anglais, a Kockadobás, az Igitur szövegére[2]. Így Derridát kétszeresen is érinti Mallarmé, egyrészt a mallarméi „műveleten”, azaz az íráson mint rájátszáson (allusion), másrészt a Mallarmét játszó Joyce szövegközi-játékán keresztül.

 

Az írás kérdése nem csak Derridát foglalkoztatja a hatvanas években. Roland Barthes már 1953-ban publikálja a Le degré zéro de l’écriture (Az írás nulla foka) című írását, Jacques Lacan 1966-ban adja ki Écrits (Írások) címen a szövegeit, Julia Kristeva 1968-ban jelenteti meg a Le langage cet inconnu, Une initiation à la linguistique (A nyelv ez az ismeretlen. Bevezetés a nyelvészetbe) című kötetét, amely legalább annyira az írástudományba mint a nyelvtudományba való bevezetésként olvasható, az írásfordulatot azonban Derrida De la grammatologie (1967, Grammatológia) című könyve jelenti, mivel nem csak irodalmi, pszichoanalitikus vagy nyelvészeti, hanem a nyugati filozófiai gondolkodás és a nyugati kultúra alapstruktúráját érintő kérdésként vizsgálta az írás kérdését.

 

Az írásról való elméleti és filozófiai gondolkodás a hetvenes években csap át írásszenvedélybe, 1972-ben jelenik meg Derrida La dissémination (A disszemináció) című kötete, 1973-ban publikálja Barthes Le plaisir du texte (A szöveg öröme) című szövegét, ez az időszak az elméletírók, filozófusok, írók, költők intenzív együttműködésének az időszaka a Philippe Sollers által szerkesztett Tel Quel folyóirat keretében [3], aki a szöveg-közi („entretextes) írást színre vivő „tetralógiája” után – Le Parc, Drame, Nombres, Logiques - 1972-ben adja ki a Finnegans Wake ihlette Lois című „regényét”[4] A folyóiratban megjelenő szerzők által gyakorolt írásmódot nevezi a Raymond Queneau irányítása alatt megjelenő Pléiade Histoire des littératures sorozat Littératures françaises, connexes et marginales című kötetének új kiadása (1978) a következőképpen -- écriture-textuelle” – „szövegszerű-írás”[5]

Mallarmé nem csak Derridát érinti a hatvanas években színre lépő elméletírók és filozófusok közül. Már az őket kísértő Sartre szövegeiben is ott „kísért” Mallarmé, amint ezt Arlette Elkaïn-Sartre, a Mallarmé, La lucidité et sa face d’hombre (1986) címen kiadott Sartre-kötet szerkesztője kiemeli [6]. Bár első megközelítésre úgy tűnhet, hívja fel a figyelmet Jean Rabout a „Sartre et la tentation mallarméenne” (1989) című cikkében, hogy aligha van két olyan életmű, amelyek „intencióikban és formáikban” olyannyira különböznének egymástól, mint Mallarmé és Sartre életműve[7], a szövegek alaposabb elemzése arra utal, hogy Mallarmé poétikai elkötelezettségének politikai tudattalanja mélyen érinti Sartre politikai elkötelezettségének poétikai tudattalanját. Maurice Blanchot-ot, akinek a szépirodalmi és az elméleti szövegei is visszhangra találnak a hatvanas évek filozófiai gondolkodásában és elméletírásában, nem Mallarmé szelleme kísérti, hanem Mallarmé csendje, Mallarmé írás-tapasztalata, a Kockadobás olvasási tapasztalata foglalkoztatja, különösen a Faux Pas (1943), a La Part du Feu (1949), a L’espace littéraire (1955, Az irodalmi tér) és a Le livre á venir (1959) című kötetekben megjelenő írásaiban. Jacques Scherer 1957-ben publikálja a „Le ‘Livre’ de Mallarmé” című kötetét, amelyben megkísérli rekonstruálni Mallarmé „Könyvét”, Jean-Pierre Richard 1961-ben adja ki L’univers imaginaire de Mallarmé (Mallarmé képzeletbeli univerzuma) című könyvét, amely Hegel szellemében értelmezi és rendszerezi Mallarmé költészetét.

 


Mallarmé nemcsak a francia, hanem a német és az amerikai irodalomelméleti gondolkodást is érinti, amint erre Paul de Man a Blindness and Insight (1971) kötet Criticism and Crisis című előszavában a krízis és az „on a touché à la critique” – „érintették a kritikát” kifejezésekkel felhívja a figyelmet[8]. Paul de Man maga is több előadást tart Baudelaire és Mallarmé szövegeiről, így 1954-56 között „Double Aspect of Symbolism”, 1967-ben pedig „Allegory and Irony in Baudelaire and Mallarmé” (1967)[9] címen. Az Impersonality in Blanchot (Critique, 1966) című szövegében részletesen elemzi Blanchot Mallarmé-értelmezéseit, külön hangsúlyozva a medialitás és az olvasás összefüggéseit. Lábjegyzetben ugyan, de már ekkor felhívja a figyelmet Robert Greer Cohn amerikai irodalomkritikus[10] valamint Sollers és Derrida Mallarmé-olvasatainak jelentőségére[11]. A Lyrik and Modernity (1969) című szövegében pedig a német Mallarmé-értelmezések, így Hugo Friedrich Die Struktur der Modernen Lyrik (1956) valamint a Hans Robert Jauss és Wolfgang Iser által kiadott Immanente Ästhetik, Ästhetische Reflexion, Lyrik als Paradigma der Moderne (Poetik und Hermeneutik, 1964) című kötetben megjelent szövegek dekonstruktív olvasatát adja.[12]

 

Ebben a kontextusban jelenik meg Philippe Sollers „Littérature et totalité” (1968) című Mallarmé-olvasata a L’écriture et l’expérience des limites esszékötetében- ekkor tartja, nevezetesen 1969. február 26-án és március 5-én, Jacques Derrida a Mallarmé-előadásait, amelyeket 1970-ben a Tel Quel folyóiratban a szerkesztők által sugallt La double séance (Kettős ülés) címen publikálja.- [13] Ekkor adja ki Julia Kristeva La révolution du langage poétique. L’avant-garde à la fin du XIXe siècle: Lautréamont et Mallarmé (1974) című könyvét. „L’époque et à la Théorie” -- „Az Elméletnek áll ez a korszak” avagy az „Az Elméletnek kedvez ez a korszak”, olvasható a Théorie kötet kapcsán Philippe Sollers-szel készített 1970-es interjú felvezetésében, de nem a „tiszta elméletnek”, hanem az általános elméletet a gyakorlattal összekapcsolni kívánó elmélet-írásnak[14]. Ez az elmélet-írás, amely az általános teóriával szembeni ellenállása jegyeként a maga írás voltát hangsúlyozza a Les mots anglais, a „Könyv”, a „kritikai költemények” (Barbara Johnson), a Kockadobás Mallarméjának kedvez.

Mint minden erős értelmezés a hatvanas-hetvenes években megjelenő Mallarmé-értelmezések is saját kérdésfeltevéseik felől közelítettek Mallarméhoz, és ennek megfelelően írták át a korábbiakat. Amiként Sartre kérdésfeltevése felől is, hogy a Kockadobás kétségbevonhatatlanul egzisztencialista költemény”[15], amiként Badiou nyolcvanas évekbeli kérdésfeltevése felől is érthető, hogy létezik az „eseménynek egy sajátosan mallarméi poétikája”[16], vagy Rancière kilencvenes években írt szövegei felől is, hogy a „szirének” hangjának, és a „szavak húsának” a vizsgálata az „írás politikájához” vezet[17], úgy Blanchot, Paul de Man, Sollers, Lyotard, Barthes, Kristeva és Derrida pozíciója felől is érthető a nyelv, az írás és az olvasás kérdésének kiemelése. Blanchot számára „a Kockadobás az irodalmi tér egy új értelméből születik”[18], Paul de Man értelmezésében ez a térbeli tapasztalat a „három dimenziós olvasás” tapasztalata[19], Sollers olvasatában Mallarmé újszerűsége- akár Lautréamont, Bataille, Artaud újszerűsége, „nem az esztétikai újszerűségben, hanem a gondolati újszerűségben” áll[20], „Lyotard megközelítésében „a Kockadobással Mallarmé a tagolt nyelvet radikálisan megfosztja a prózai funkciójától, a kommunikációtól; egy olyan képességet fed fel benne, amely meghaladja őt, azt a képességet, hogy ‘látott’ legyen, és nemcsak olvasott-hallott; az alakítás és nemcsak a jelentés képességét." [21]
Barthes értelmezésében „Franciaországban minden bizonnyal Mallarmé volt az első, aki teljes mélységében látta és megjósolta, hogy a nyelvet kell majd annak helyébe állítani, akit mindeddig birtokosának véltek, számára, ahogy számunkra is, a nyelv beszél, nem a szerző, írni annyit jelent, hogy egy előzetes személytelenségen át – amelyet egy pillanatig sem szabad összetévesztenünk a realista regény kasztrált objektivitásával – eljutunk addig a pontig, ahol a nyelv cselekszik, ‘teljesít’ és nem ‘én’: Mallarmé egész poétikája abban áll, hogy megsemmisítse a szerzőt, az írás érdekében (azaz, amint látni fogjuk, hogy visszaadja az olvasónak saját helyét.)[22]. Barthes nyelvfilozófiai magyarázatát is adja Mallarmé elsőbbségének, és a francia kontextusban elsőként utal a mallarméi nyelvfelfogás és az austini nyelvszemlélet közötti párhuzamra: Azért van ez így, mert (vagy ebből következik, hogy) az írás nem a lejegyzés, a megállapítás, a bemutatás, a ‘leföstés’ (ahogy a klasszikusok mondták) műveletét jelöli, hanem azt, amit a nyelvészek az oxfordi filozófia nyomán performatív aktusnak neveznek – ritka verbális forma (amelyet kizárólag első személyben és jelenben használhatunk), amelyben a megnyilatkozásoknak nincs más tartalma, más közleménye (énoncé) mint a megnyilatkozás aktusa: úgy valahogy, ahogy a királyok kinyilvánítomja és a réges-régi költők megénekelemje.”[23]

Julia Kristeva a La révolution du langage poétique (1974)[24] után húsz évvel a következőképpen foglalja össze Mallarmé irodalomtörténeti jelentőségét: „Mallarmé egyike volt azoknak -- és tudtommal az első --, aki nem csak úgy gyakorolta a költészetet mint forradalmat, de aki megformulázta ennek a gyakorlatnak a kockázatát. Így egy olyan jelenségben vesz részt, ami a német romantikusok óta nagymértékben meghatározta az európai irodalmi tapasztalatot, és amit én a modern költészet (és tágabb értelemben az irodalom) ‘lehetetlennel’ való szembesülésének neveztem.”[25] A francia irodalmon belül Julia Kristeva az irodalom és a lehetetlen szembesülésének három mozzanatát különíti el: „az első Rimbaud, Lautréamont és Mallarmé; a második a szürrealizmus; a harmadik a ‘Tel Quel’”.[26] Mallarmé mindhárom mozzanatban szerepet játszik Kristeva szerint: „Mallarmé inkább meditatív és kevésbé destruktív mint Lautréamont, elliptikusabb mint Rimbaud, pátosz nélküli, a csend és a depresszió határán – ‘Beatricéje’, amint ő állítja --, amint eljátssza azt a ‘kérdezést’ szövegében, amiről mi beszélünk. Ez a kérdezés, mely egyszerre működik az emlékezeten (a magáén éppúgy, mint a nemzeti múltén) és a jelentésen (a jel és a szintaxis rétegén), és kiterjed, játékba hozza az ösztönök oszcillációját, a preverbálist, a transzverbálist, a zenét, és az értelem-nélküliségnek azokat a határait, ami a csend és paradox mása, a poliszémia.”[27]

 

Derrida értelmezésében Mallarmé költői forradalma az írás forradalma. Mallarmé az „írás aktusáig” bontja le az irodalmi tevékenységet és az irodalomról való gondolkodást, azt a „krízist” vizsgálja, és viszi színre a szövegeiben, mely alapjában azaz lapjában [support, subjectile], tárgyában [sujet], alanyában [sujet], és „műveletében” is érinti az irodalmat, a költészetet, a retorikát és a filozófiát. Akár Blanchot, Lyotard, Paul de Man és Kristeva, Derrida is az „irodalmi tér”, az „alakítás”, az „olvasás”, a „játékba hozás”, a színre-vitel mozzanata felől közelít Mallarmé szövegeihez, de az előbbieknél nagyobb jelentőséget tulajdonít az írás kérdésének, mint egy olyan tevékenységnek, mint egy olyan mallarméi „műveletnek”, amely nem-csak szemantikai, szintaktikai, fonetikai, hanem grafikai és pragmatikai szinten is kikezdi a szövegeket, így a szöveg intertextuális és inter-mediális összefüggésekre is ráirányítja a figyelmet.

 

Ezek a megközelítések nem hagyták érintetlenül a Mallarmé-szakértőket sem. Az 1998-as Mallarmé-évforduló jó alkalom volt arra, hogy a szakértők, az irodalomkritikusok, a filozófusok áttekintsék az elmúlt száz év Mallarmé-értelmezéseit. Csak pár olyan szöveget emelek ki ezek közül, amelyek a hetvenes évek Mallarmé-olvasataival is számoltak. Bertrand Marchal, a Mallarmé-életmű szakavatott ismerője, az új Pléiade-kiadás szerkesztője, az első kötethez írott Bevezetőjében utal a hetvenes évek „magasröptű elméleti spekulációkra” alapozott Mallarmé-szövegmagyarázataira, amelyek „a költői nyelv forradalma” típusú kifejezésekkel rabul ejtették az olvasókat, akik így inkább nevezhetők „fogoly semmint önkéntes olvasóknak”[28]. Az önkéntes olvasóknak Marchal azt tanácsolja, hogy a teljes életművet olvassák, magukhoz a Mallarmé-szövegekhez és ezek „alázatos szolgáihoz” térjenek vissza.[29] Az új Mallarmé-kiadás lehetőséget is kínál erre, amiként a korábbi Pléiade-kiadások (1945) és újrakiadások, a „Le ‘Livre’”(1957), a Correspondance (1959-1985) megjelenése inspirálta a szakértők és nem szakértők Mallarmé-értelmezéseit is. Az ironikus megjegyzések ellenére, amellyel inkább arra a tendenciára utal, amit az általa idézett Daniel Oster szellemesen így fogalmazott meg: „saját kommentátorainak tanítványává tenni Mallarmét”[30] -Marchal a későbbiekben visszatér azokra a kérdésekre, amelyek a hatvanas-hetvenes évek Mallarmé-olvasatainak is a középpontjában álltak, így a reprezentáció krízisére, a Mallarmé-életmű „kettős, kritikai és poétikai dimenziójára”, Mallarmé nyelvfelfogására, név szerint és szöveg szerint is idézi Blanchot-ot és Derridát, kitér azokra a szempontokra is, amelyek a nyolcvanas-kilencvenes évek Mallarmé-értelmezéseit foglalkoztatják, így a poétika és politika viszonyára. Mindezt Mallarmé-szövegeinek kontextuális elemzésével és a Mallarmé-értelmezések ismeretében teszi, arra figyelmeztetve Mallarmé mindenkori olvasóit, hogy ne tévesszék szem elől a XIX. század végi Mallarmét a kortárs Mallarmé kedvéért.

Henri Meschonnic a „Libérez Mallarmé” címen a Magazin Littéraire Mallarmé-számában (1998) megjelent cikkében „szenvedélyesen és vehemensen” kritizálja azokat a kliséket, amelyeket a hatvanas évek Mallarmé-értelmezései épp a korábbi kliséket kikerülendő vezettek be, így a „lehetetlen Oeuvre”, a „Kockadobás és csakis a Kockadobás Mallarméja”, a szerző és a szubjektum halálát bejelentő Mallarmé[31]. Meschonnic szerint ez a tendencia folytatódik a kilencvenes években is, és az „ideiglenes kortársak” nem tesznek mást, mint szembeállítják a lírát és a prózát, mintha egyáltalán nem is létezett volna Mallarmé.[32] A polemikus hangneméről jól ismert Meschonnic első célpontját Jacques Rancière Mallarmé-könyvei jelentik, majd Derrida következik, az igaz, hogy nem a Mallarméról, hanem a Paul Celanról írott szövegét idézi, de ez alól is megpróbálja „felszabadítani Mallarmét”[33]. Ezt követi a dekonstruktorok „filozófémáinak” bírálata, akiket nem nevez ugyan néven, de a dekonstuktorok legkörmönfontabb szójátékait is felülmúló szó-konstrukciókkal jellemzi őket. A dekonstruktorok után a poéták következnek, akik szerinte egyetlen Mallarmét ismernek csak: a „poétizációjának foglyul ejtett Mallarmét”[34]. Ezektől a típusú értelmezésektől szeretné Meschonnic felszabadítani Mallarmét, hogy végre megértsük „világosságát (clarté), azt, ami egyedi benne, mindabban, amit a maga ritmusa szerint mond vagy teszi[35], és végre megtanuljuk a „költeményt költeményként” olvasni. Ehhez szerinte az olvasónak meg kell szabadulnia az olyan típusú kliséktől is, mint „Mallarmét megérteni mindig nehéz”, „Mallarmé a modernek legradikálisabbja”, „Mallarmé kudarca”, amiként az olyan típusú megközelítésektől is, amelyek a „Jel Szentségének” akarják kiszolgáltatni Mallarmét, még akkor is, ha olyan szuggesztíven beszélnek erről, mint Yves Bonnefoy. Mallarmé „ritmusát kell követni” Meschonnic szerint, mert Mallarmé „tudja, hogy mit csinál, amikor szintaxisról, közbevetésekről, megfordításról beszél”[36]. A ritmus poétikáját, politikáját és kritikáját elemző Meschonnic részéről[37] éppúgy nem meglepő, hogy a ritmus kérdésnek vizsgálatára buzdít, mint ahogy az általa bírált Derrida esetében sem, hogy az írás kérdését fedezi fel Mallarménál.

Dominique Combe a „L’’idéalisme mallarméen’” címen 1998-ban a Sorbonne-on tartott előadásában[38] a Mallarmével kapcsolatos filozófémák közül az idealizmus kérdését vizsgálja, amely különösen a század első felében Albert Thibaudet, Gay Michaud és Jean-Pierre Richard Mallarmé könyvei alapján vált elterjedtté, majd a hatvanas évektől kritika tárgyává[39]. A Mallarmé-értelmezésekben megjelenő idealizmuskritikának Combe két irányvonalát különbözteti meg. Az egyik Kristeva és Derrida szövegeiben körvonalazódik, akik a textualizmus és az autotelizmus előfutárát fedezik fel Mallarméban. A másik Yves Bonneffoy és Bertrand Marchal könyveiben jelenik meg, akik inkább a materializmus és a realizmus felől értelmezik Mallarmé életművét.[40] Dominique Combe szerint azonban, amint erre Maár Judit felhívja a figyelmet, „veszélyes lenne” ezeket a megközelítéseket kanonikusnak nevezni, mivel a Mallarmé-életműnek csak egy-egy „sarokkövét” vizsgálják[41]. A Mallarmé-kritika „alapvető tendenciáit” elemezve Maár Judit Combe mellett kiemeli André Stanguennec Mallarmé et l’éthique de la poésie (1992)[42] című könyvét, aki Mallarmé filozófiai olvasatainak három nagy „paradigmatikussá” vált vonulatát különbözteti meg. Az első Sartre Mallarmé-olvasata, aki „az abszurd első gondolkodói” közé sorolta Mallarmét, aki ráirányítja a figyelmet „a szükségszerűség emberi követelménye és a világ redukálhatatlan véletlene közötti ‘disszonanciára’”.[43] A második vonulathoz Jacques Derrida, Peter Szondi, Philippe Sollers és Vincent Decombes tartoznak, akik Mallarméban a „textualista” és az „ön-referenciális” irodalom kezdeményezőjét (Derrida) fedezték fel, aki azt sugallja, hogy a költemény értelmezésében a „filológiát” „‘kozmológiai’ értelmezéssel” váltsuk fel (Szondi), aki számára az írás „intranzitív írás” (Barthes, Sollers), az irodalom pedig „‘tiszta’ irodalom” (Descombes).[44] Az utolsó „egzegetikus modell” Julia Kristeva Mallarmé-értelmezése, akinek a neve ugyan csak a lábjegyzetben jelenik meg, de a főszövegben az ő megközelítéséhez kapcsolódik a legtöbb idézőjel és kérdőjel, amennyiben ő fedezi fel Mallarméban azt az „óvatos anarchizmust”, amely felforgatja „a teológiai, politikai, szexuális autoritás elveit[45]. Stanguennec ezekkel a tendenciákkal ellentétben, és Pierre Benichouval összhangban a „republikánus demokrácia eljövetelének kontextusában” vizsgálja Mallarmé szövegeit.[46] Megközelítése szerint Mallarmét, akár a XIX század végi kortársait, az a kérdés foglalkoztatja, hogy „miként lehetne megerősíteni az új politikai társadalom ‘republikánus’ autonómiáját, valamint az a gondolat, hogy miként lehetne létrehozni a politikai ‘kötelék’ szakrális, de nem ‘vallásos’ megalapozását, mivel ateizmusa arra készteti Mallarmét, hogy elfogadja az állam és a vallás szétválasztását.”[47] Ez a felismerés pedig arra készteti Stanguennecet, hogy a költészet etikája felől közelítse meg Mallarmé életművét.

 

„Ez csak egy vita, Mallarmé folytatódik” -- állapítja meg szellemesen Jean-Marie Gleize a Mallarmé-értelmezések és újraértelmezések körüli termékeny és terméketlen vitákra utalva, és ezek elemzése helyett inkább azt vizsgálja, hogy miként folytatódik Mallarmé a költészetben.[48] A költészettel egy időben azonban a „szeánsz is folytatódik”. Derrida mindössze két szeánszot tartott Mallarméról 1969-ben, majd további két szöveget írt róla[49], és ha ezeknek akkora visszhangjuk támadt, hogy negyven évvel az elhangzásuk után is vita tárgyát képezik, az elsősorban nem a diszkurzív hatalomra töréssel vagy hatalomváltással magyarázható, hanem azzal, hogy Derrida olyan kérdéseket érintett Mallarmé szövegeiben, amelyeknek költészetelméleti és filozófiai tétjük van.

A tananyag a követkkező licenc alá esik: Developing Nations 2.0

Mindent megtettünk, azért, hogy a jogvédelem alatt álló ábrák, képek, hivatkozások, források, mozgóképek és animációk közléséhez a jogtulajdonos engedélyét megszerezzük. A kiadó elnézést kér amiatt, ha mégis valami mulasztás történt, továbbá várunk minden ezzel kapcsolatos észrevételt.