„On a touché au vers” – „Érintették a verset” [1], érintették a prózát, érintették a nyelvet,
érintették az írást. Az érintésnek és érintettségnek ebben a
történetében van egy pillanat, amikor
az írás érinti a nyelvet -- ez a pillanat a derridai pillanat. Nietzsche,
Freud, Heidegger mindannyian szerepet játszanak ennek az eseménynek a létrejöttében,
ám Mallarmé és Joyce játsszák itt a főszerepet. Az ifjúkori önarckép szerzője, az
Ulysses cselszövője, a Finnegans Wake
performere maga is rájátszik a Les mots anglais, a Kockadobás, az
Igiturszövegére[2]. Így Derridát kétszeresen is érinti Mallarmé,
egyrészt a mallarméi „műveleten”, azaz az íráson mint rájátszáson (allusion),
másrészt a Mallarmét játszó Joyce szövegközi-játékán keresztül.
Az írás kérdése nem csak Derridát foglalkoztatja a
hatvanas években. Roland Barthes már 1953-ban publikálja a Le degré zéro de l’écriture (Az írás nulla foka) című írását, Jacques Lacan 1966-ban adja ki Écrits (Írások) címen a szövegeit, Julia Kristeva 1968-ban jelenteti meg a
Le langage cet inconnu, Une initiation à
la linguistique (A nyelv ez az ismeretlen. Bevezetés a nyelvészetbe)
című kötetét, amely legalább annyira az írástudományba mint a nyelvtudományba
való bevezetésként olvasható, az
írásfordulatot azonban Derrida De la grammatologie (1967, Grammatológia)
című könyve jelenti, mivel nem csak irodalmi, pszichoanalitikus vagy
nyelvészeti, hanem a nyugati filozófiai
gondolkodás és a nyugati kultúra
alapstruktúráját érintő kérdésként vizsgálta az írás kérdését.
Az írásról való elméleti és filozófiai gondolkodás a hetvenes években
csap át írásszenvedélybe, 1972-ben
jelenik meg Derrida La dissémination (A disszemináció) című
kötete, 1973-ban publikálja Barthes Le plaisir du texte (A szöveg
öröme) című szövegét, ez az időszak az elméletírók, filozófusok, írók,
költők intenzív együttműködésének az időszaka a Philippe Sollers által
szerkesztett Tel Quel folyóirat keretében [3], aki a szöveg-közi („entretextes) írást színre vivő „tetralógiája” után – Le
Parc, Drame, Nombres, Logiques - 1972-ben adja ki a Finnegans
Wake ihlette Lois című „regényét”[4] A folyóiratban megjelenő szerzők által gyakorolt
írásmódot nevezi a Raymond Queneau irányítása alatt megjelenő Pléiade Histoire
des littératures sorozat Littératures françaises, connexes et marginales
című kötetének új kiadása (1978) a következőképpen -- „écriture-textuelle” – „szövegszerű-írás”[5]
Mallarmé nem csak Derridát érinti a hatvanas években színre lépő
elméletírók és filozófusok közül. Már az őket kísértő Sartre szövegeiben is ott
„kísért” Mallarmé, amint ezt Arlette Elkaïn-Sartre, a Mallarmé, La lucidité
et sa face d’hombre (1986) címen kiadott Sartre-kötet szerkesztője kiemeli [6]. Bár első megközelítésre úgy tűnhet, hívja fel a figyelmet Jean Rabout
a „Sartre et la tentation mallarméenne” (1989) című cikkében, hogy
aligha van két olyan életmű, amelyek „intencióikban és formáikban” olyannyira
különböznének egymástól, mint Mallarmé és Sartre életműve[7], a szövegek alaposabb elemzése
arra utal, hogy Mallarmé poétikai elkötelezettségének politikai tudattalanja mélyen
érinti Sartre politikai elkötelezettségének poétikai tudattalanját. Maurice
Blanchot-ot, akinek a szépirodalmi és az
elméleti szövegei is visszhangra találnak a hatvanas évek filozófiai
gondolkodásában és elméletírásában, nem
Mallarmé szelleme kísérti, hanem Mallarmé csendje, Mallarmé írás-tapasztalata,
a Kockadobás olvasási tapasztalata
foglalkoztatja, különösen a Faux Pas (1943), a La Part du Feu
(1949), a L’espace littéraire (1955,
Az irodalmi tér) és a Le livre á venir (1959) című kötetekben
megjelenő írásaiban. Jacques Scherer 1957-ben publikálja a „Le ‘Livre’
de Mallarmé” című kötetét, amelyben megkísérli rekonstruálni Mallarmé
„Könyvét”, Jean-Pierre Richard 1961-ben adja ki L’univers imaginaire de
Mallarmé (Mallarmé képzeletbeli univerzuma) című könyvét, amely Hegel
szellemében értelmezi és rendszerezi Mallarmé költészetét.
Mallarmé nemcsak a francia, hanem a német és az
amerikai irodalomelméleti gondolkodást is érinti, amint erre Paul de Man a
Blindness and Insight (1971) kötet
Criticism and Crisis című előszavában a krízis és az „on a touché à la critique”
– „érintették a kritikát” kifejezésekkel felhívja a figyelmet[8]. Paul
de Man maga is több előadást tart Baudelaire és Mallarmé szövegeiről,
így 1954-56 között „Double Aspect of Symbolism”, 1967-ben pedig „Allegory
and Irony in Baudelaire and Mallarmé” (1967)[9] címen. Az Impersonality
in Blanchot (Critique, 1966) című szövegében részletesen elemzi
Blanchot Mallarmé-értelmezéseit, külön hangsúlyozva a medialitás és az olvasás
összefüggéseit. Lábjegyzetben ugyan, de már ekkor felhívja a figyelmet Robert
Greer Cohn amerikai irodalomkritikus[10] valamint Sollers és Derrida Mallarmé-olvasatainak
jelentőségére[11]. A Lyrik and Modernity (1969) című
szövegében pedig a német Mallarmé-értelmezések, így Hugo Friedrich Die
Struktur der Modernen Lyrik (1956) valamint a Hans Robert Jauss és Wolfgang
Iser által kiadott Immanente Ästhetik, Ästhetische Reflexion, Lyrik als
Paradigma der Moderne (Poetik und Hermeneutik, 1964) című kötetben
megjelent szövegek dekonstruktív olvasatát adja.[12]
Ebben a kontextusban jelenik meg Philippe Sollers „Littérature et
totalité” (1968) című Mallarmé-olvasata a L’écriture et l’expérience des
limites esszékötetében- ekkor tartja, nevezetesen 1969. február 26-án és
március 5-én, Jacques Derrida a Mallarmé-előadásait, amelyeket 1970-ben a
Tel Quel folyóiratban a szerkesztők által sugallt La double séance (Kettős
ülés) címen publikálja.- [13] Ekkor adja ki Julia Kristeva La révolution du langage poétique. L’avant-garde
à la fin du XIXe siècle: Lautréamont et Mallarmé (1974) című könyvét. „L’époque
et à la Théorie” -- „Az Elméletnek áll
ez a korszak” avagy az „Az Elméletnek kedvez ez a korszak”, olvasható a Théorie
kötet kapcsán Philippe Sollers-szel készített 1970-es interjú felvezetésében, de nem a
„tiszta elméletnek”, hanem az általános elméletet a gyakorlattal összekapcsolni
kívánó elmélet-írásnak[14]. Ez az elmélet-írás, amely az általános teóriával szembeni ellenállása jegyeként a
maga írás voltát hangsúlyozza a Les mots anglais, a „Könyv”, a „kritikai
költemények” (Barbara Johnson), a Kockadobás Mallarméjának kedvez.
Mint minden erős értelmezés a hatvanas-hetvenes években megjelenő
Mallarmé-értelmezések is saját kérdésfeltevéseik felől közelítettek
Mallarméhoz, és ennek megfelelően írták át a korábbiakat. Amiként Sartre
kérdésfeltevése felől is, hogy a Kockadobás „kétségbevonhatatlanul egzisztencialista költemény”[15], amiként Badiou nyolcvanas évekbeli kérdésfeltevése felől is érthető,
hogy létezik az „eseménynek egy sajátosan mallarméi poétikája”[16], vagy Rancière kilencvenes években írt szövegei felől is, hogy a „szirének”
hangjának, és a „szavak húsának” a vizsgálata az „írás politikájához” vezet[17], úgy Blanchot, Paul de Man, Sollers, Lyotard, Barthes, Kristeva és
Derrida pozíciója felől is érthető a nyelv, az írás és az olvasás kérdésének
kiemelése. Blanchot számára „a Kockadobás
az irodalmi tér egy új értelméből születik”[18], Paul de Man értelmezésében ez a térbeli tapasztalat a „három dimenziós
olvasás” tapasztalata[19], Sollers olvasatában Mallarmé újszerűsége- akár Lautréamont, Bataille,
Artaud újszerűsége, „nem az esztétikai újszerűségben, hanem a gondolati
újszerűségben” áll[20], „Lyotard megközelítésében „a Kockadobással
Mallarmé a tagolt nyelvet radikálisan megfosztja a prózai funkciójától, a
kommunikációtól; egy olyan képességet fed fel benne, amely meghaladja őt, azt a
képességet, hogy ‘látott’ legyen, és nemcsak olvasott-hallott; az alakítás és
nemcsak a jelentés képességét." [21]
Barthes értelmezésében
„Franciaországban minden bizonnyal Mallarmé volt az első, aki teljes
mélységében látta és megjósolta, hogy a nyelvet kell majd annak helyébe
állítani, akit mindeddig birtokosának véltek, számára, ahogy számunkra is, a
nyelv beszél, nem a szerző, írni annyit jelent, hogy egy előzetes
személytelenségen át – amelyet egy pillanatig sem szabad összetévesztenünk a
realista regény kasztrált objektivitásával – eljutunk addig a pontig, ahol a
nyelv cselekszik, ‘teljesít’ és nem ‘én’:
Mallarmé egész poétikája abban áll, hogy megsemmisítse a szerzőt, az írás
érdekében (azaz, amint látni fogjuk, hogy visszaadja az olvasónak saját helyét.)[22]. Barthes nyelvfilozófiai magyarázatát is adja
Mallarmé elsőbbségének, és a francia kontextusban elsőként utal a mallarméi
nyelvfelfogás és az austini nyelvszemlélet közötti párhuzamra: „Azért van ez így, mert (vagy ebből
következik, hogy) az írás nem a lejegyzés, a megállapítás, a bemutatás, a
‘leföstés’ (ahogy a klasszikusok mondták) műveletét jelöli, hanem azt, amit a
nyelvészek az oxfordi filozófia nyomán performatív aktusnak neveznek – ritka
verbális forma (amelyet kizárólag első személyben és jelenben használhatunk),
amelyben a megnyilatkozásoknak nincs más tartalma, más közleménye (énoncé) mint
a megnyilatkozás aktusa: úgy valahogy, ahogy a királyok kinyilvánítomja
és a réges-régi költők megénekelemje.”[23]
Julia Kristeva a La révolution du
langage poétique (1974)[24] után húsz évvel a következőképpen foglalja össze Mallarmé
irodalomtörténeti jelentőségét: „Mallarmé egyike volt azoknak -- és tudtommal
az első --, aki nem csak úgy gyakorolta a költészetet mint forradalmat, de aki
megformulázta ennek a gyakorlatnak a kockázatát. Így egy olyan jelenségben
vesz részt, ami a német romantikusok óta nagymértékben meghatározta az európai
irodalmi tapasztalatot, és amit én a modern költészet (és tágabb értelemben az
irodalom) ‘lehetetlennel’ való szembesülésének neveztem.”[25] A francia irodalmon belül Julia Kristeva az irodalom és a lehetetlen
szembesülésének három mozzanatát különíti el: „az első Rimbaud, Lautréamont és Mallarmé; a második a
szürrealizmus; a harmadik a ‘Tel Quel’”.[26] Mallarmé mindhárom mozzanatban szerepet játszik
Kristeva szerint: „Mallarmé inkább meditatív és kevésbé destruktív mint
Lautréamont, elliptikusabb mint Rimbaud, pátosz nélküli, a csend és a
depresszió határán – ‘Beatricéje’, amint ő állítja --, amint eljátssza azt a ‘kérdezést’
szövegében, amiről mi beszélünk. Ez a kérdezés, mely egyszerre működik az
emlékezeten (a magáén éppúgy, mint a nemzeti múltén) és a jelentésen (a jel és a
szintaxis rétegén), és kiterjed, játékba hozza az ösztönök oszcillációját, a
preverbálist, a transzverbálist, a zenét, és az értelem-nélküliségnek azokat a
határait, ami a csend és paradox
mása, a poliszémia.”[27]
Derrida értelmezésében Mallarmé költői forradalma
az írás forradalma. Mallarmé az „írás aktusáig” bontja le az irodalmi
tevékenységet és az irodalomról való gondolkodást, azt a „krízist” vizsgálja,
és viszi színre a szövegeiben, mely alapjában azaz lapjában [support, subjectile], tárgyában [sujet], alanyában [sujet], és „műveletében” is érinti az irodalmat, a költészetet, a
retorikát és a filozófiát. Akár Blanchot, Lyotard, Paul de Man és Kristeva,
Derrida is az „irodalmi tér”, az „alakítás”, az „olvasás”, a „játékba hozás”, a
színre-vitel mozzanata felől közelít Mallarmé szövegeihez, de az előbbieknél
nagyobb jelentőséget tulajdonít az írás kérdésének, mint egy olyan
tevékenységnek, mint egy olyan mallarméi „műveletnek”, amely nem-csak
szemantikai, szintaktikai, fonetikai, hanem grafikai és pragmatikai szinten is
kikezdi a szövegeket, így a szöveg intertextuális és inter-mediális
összefüggésekre is ráirányítja a figyelmet.
Ezek a megközelítések nem hagyták érintetlenül a Mallarmé-szakértőket
sem. Az 1998-as Mallarmé-évforduló jó alkalom volt arra, hogy a szakértők, az
irodalomkritikusok, a filozófusok áttekintsék az elmúlt száz év
Mallarmé-értelmezéseit. Csak pár olyan szöveget emelek ki ezek közül, amelyek a
hetvenes évek Mallarmé-olvasataival is számoltak. Bertrand Marchal, a Mallarmé-életmű szakavatott ismerője, az új Pléiade-kiadás szerkesztője, az első
kötethez írott Bevezetőjében utal a hetvenes évek „magasröptű elméleti
spekulációkra” alapozott Mallarmé-szövegmagyarázataira, amelyek „a költői nyelv
forradalma” típusú kifejezésekkel rabul ejtették az olvasókat, akik így inkább
nevezhetők „fogoly semmint önkéntes olvasóknak”[28]. Az önkéntes olvasóknak Marchal azt tanácsolja, hogy a teljes
életművet olvassák, magukhoz a Mallarmé-szövegekhez és ezek „alázatos szolgáihoz” térjenek vissza.[29] Az új Mallarmé-kiadás lehetőséget is kínál erre,
amiként a korábbi Pléiade-kiadások (1945) és újrakiadások, a „Le
‘Livre’”(1957), a Correspondance (1959-1985) megjelenése inspirálta a
szakértők és nem szakértők Mallarmé-értelmezéseit is. Az ironikus megjegyzések
ellenére, amellyel inkább arra a tendenciára utal, amit az általa idézett
Daniel Oster szellemesen így fogalmazott meg: „saját kommentátorainak
tanítványává tenni Mallarmét”[30] -Marchal a későbbiekben visszatér azokra a
kérdésekre, amelyek a hatvanas-hetvenes évek Mallarmé-olvasatainak is a középpontjában álltak, így a reprezentáció
krízisére, a Mallarmé-életmű „kettős,
kritikai és poétikai dimenziójára”, Mallarmé nyelvfelfogására, név
szerint és szöveg szerint is idézi Blanchot-ot és Derridát, kitér azokra a
szempontokra is, amelyek a nyolcvanas-kilencvenes évek Mallarmé-értelmezéseit
foglalkoztatják, így a poétika és politika viszonyára. Mindezt
Mallarmé-szövegeinek kontextuális elemzésével és a Mallarmé-értelmezések
ismeretében teszi, arra figyelmeztetve Mallarmé mindenkori olvasóit, hogy ne
tévesszék szem elől a XIX. század végi Mallarmét a kortárs Mallarmé kedvéért.
Henri Meschonnic a „Libérez Mallarmé” címen a Magazin Littéraire
Mallarmé-számában (1998) megjelent cikkében „szenvedélyesen és vehemensen”
kritizálja azokat a kliséket, amelyeket a hatvanas évek Mallarmé-értelmezései
épp a korábbi kliséket kikerülendő vezettek be, így a „lehetetlen Oeuvre”,
a „Kockadobás és csakis a Kockadobás Mallarméja”, a szerző és a
szubjektum halálát bejelentő Mallarmé[31]. Meschonnic szerint ez a tendencia folytatódik a kilencvenes években
is, és az „ideiglenes kortársak” nem tesznek mást, mint szembeállítják a lírát
és a prózát, mintha egyáltalán nem is létezett volna Mallarmé.[32] A polemikus hangneméről jól ismert Meschonnic első célpontját Jacques
Rancière Mallarmé-könyvei jelentik, majd Derrida következik, az igaz, hogy nem
a Mallarméról, hanem a Paul Celanról írott szövegét idézi, de ez alól is
megpróbálja „felszabadítani Mallarmét”[33]. Ezt követi a dekonstruktorok „filozófémáinak” bírálata, akiket nem
nevez ugyan néven, de a dekonstuktorok legkörmönfontabb szójátékait is
felülmúló szó-konstrukciókkal jellemzi őket. A dekonstruktorok után a poéták
következnek, akik szerinte egyetlen Mallarmét ismernek csak:
a „poétizációjának foglyul ejtett Mallarmét”[34]. Ezektől a típusú értelmezésektől szeretné
Meschonnic felszabadítani Mallarmét, hogy végre megértsük „világosságát
(clarté), azt, ami egyedi benne, mindabban, amit a maga ritmusa szerint mond
vagy teszi”[35], és végre megtanuljuk a „költeményt
költeményként” olvasni. Ehhez szerinte az olvasónak meg kell szabadulnia az
olyan típusú kliséktől is, mint „Mallarmét megérteni mindig nehéz”, „Mallarmé a
modernek legradikálisabbja”, „Mallarmé kudarca”, amiként az olyan típusú megközelítésektől
is, amelyek a „Jel Szentségének” akarják kiszolgáltatni Mallarmét, még akkor
is, ha olyan szuggesztíven beszélnek erről, mint Yves Bonnefoy. Mallarmé
„ritmusát kell követni” Meschonnic szerint, mert Mallarmé „tudja, hogy mit
csinál, amikor szintaxisról, közbevetésekről, megfordításról beszél”[36]. A ritmus poétikáját, politikáját és kritikáját
elemző Meschonnic részéről[37] éppúgy nem meglepő, hogy a ritmus kérdésnek
vizsgálatára buzdít, mint ahogy az általa bírált Derrida esetében sem, hogy az
írás kérdését fedezi fel Mallarménál.
Dominique Combe a „L’’idéalisme mallarméen’” címen 1998-ban a Sorbonne-on
tartott előadásában[38] a Mallarmével kapcsolatos filozófémák közül az idealizmus kérdését
vizsgálja, amely különösen a század első felében Albert Thibaudet, Gay Michaud
és Jean-Pierre Richard Mallarmé könyvei alapján vált elterjedtté, majd a
hatvanas évektől kritika tárgyává[39]. A Mallarmé-értelmezésekben megjelenő idealizmuskritikának Combe két
irányvonalát különbözteti meg. Az egyik Kristeva és Derrida szövegeiben
körvonalazódik, akik a textualizmus és az autotelizmus előfutárát fedezik fel
Mallarméban. A másik Yves Bonneffoy és Bertrand Marchal könyveiben jelenik meg,
akik inkább a materializmus és a realizmus felől értelmezik Mallarmé életművét.[40] Dominique Combe szerint azonban, amint erre Maár Judit felhívja a
figyelmet, „veszélyes lenne” ezeket a megközelítéseket kanonikusnak nevezni,
mivel a Mallarmé-életműnek csak egy-egy
„sarokkövét” vizsgálják[41]. A Mallarmé-kritika „alapvető tendenciáit” elemezve
Maár Judit Combe mellett kiemeli André
Stanguennec Mallarmé et l’éthique de la poésie (1992)[42] című könyvét, aki Mallarmé filozófiai
olvasatainak három nagy „paradigmatikussá” vált vonulatát különbözteti meg. Az
első Sartre Mallarmé-olvasata, aki „az abszurd első gondolkodói” közé sorolta
Mallarmét, aki ráirányítja a figyelmet „a szükségszerűség emberi követelménye
és a világ redukálhatatlan véletlene közötti ‘disszonanciára’”.[43] A második
vonulathoz Jacques Derrida, Peter Szondi, Philippe Sollers és Vincent Decombes
tartoznak, akik Mallarméban a „textualista” és az „ön-referenciális” irodalom
kezdeményezőjét (Derrida) fedezték fel, aki azt sugallja, hogy a költemény
értelmezésében a „filológiát”
„‘kozmológiai’ értelmezéssel” váltsuk fel (Szondi), aki számára az írás
„intranzitív írás” (Barthes, Sollers),
az irodalom pedig „‘tiszta’
irodalom” (Descombes).[44] Az utolsó „egzegetikus modell” Julia Kristeva
Mallarmé-értelmezése, akinek a neve ugyan csak a lábjegyzetben jelenik meg, de
a főszövegben az ő megközelítéséhez kapcsolódik a legtöbb idézőjel és kérdőjel,
amennyiben ő fedezi fel Mallarméban azt az „óvatos anarchizmust”, amely
felforgatja „a teológiai, politikai, szexuális autoritás elveit[45]. Stanguennec ezekkel a tendenciákkal
ellentétben, és Pierre Benichouval összhangban a „republikánus demokrácia eljövetelének
kontextusában” vizsgálja Mallarmé szövegeit.[46] Megközelítése szerint Mallarmét, akár a XIX
század végi kortársait, az a kérdés foglalkoztatja, hogy „miként lehetne
megerősíteni az új politikai társadalom ‘republikánus’ autonómiáját, valamint
az a gondolat, hogy miként lehetne létrehozni a politikai ‘kötelék’ szakrális,
de nem ‘vallásos’ megalapozását, mivel ateizmusa arra készteti Mallarmét, hogy
elfogadja az állam és a vallás szétválasztását.”[47] Ez a felismerés pedig arra készteti
Stanguennecet, hogy a költészet etikája felől közelítse meg Mallarmé életművét.
„Ez csak egy vita, Mallarmé folytatódik” -- állapítja meg szellemesen Jean-Marie
Gleize a Mallarmé-értelmezések és újraértelmezések körüli termékeny és
terméketlen vitákra utalva, és ezek elemzése helyett inkább azt vizsgálja, hogy
miként folytatódik Mallarmé a költészetben.[48]
A költészettel egy időben azonban a „szeánsz is folytatódik”. Derrida mindössze
két szeánszot tartott Mallarméról 1969-ben, majd további két szöveget írt róla[49], és ha ezeknek akkora visszhangjuk támadt, hogy negyven évvel az
elhangzásuk után is vita tárgyát képezik, az elsősorban nem a diszkurzív
hatalomra töréssel vagy hatalomváltással magyarázható, hanem azzal, hogy Derrida
olyan kérdéseket érintett Mallarmé szövegeiben, amelyeknek
költészetelméleti és filozófiai tétjük van.