A Kettős ülés első lapjára helyezve, egymásba ékelve Platón Phileboszának passzusait és Mallarmé Mimusjáték című szövegét Derrida többszörösen is megtöri a filozófia és irodalom közti feszült csendet a mimészisz kérdésében. ^[58] Kijátssza a tipográfiai konvenciókat, és Mallarmé Mímusjátékával rést üt a Platón-korpuszon. Filozófiai értelemben Mallarmé szövege kikezdi Platón szövegét. A „rájátszással” Mallarmé megkérdőjelezi a Platón szövegeiben körvonalazódó mimészisz-felfogást, amely Derrida értelmezésében a filozófiai gondolkodás történetében mindig az igazsághoz „igazodott”: „1. akár, még mielőtt utánzásként volna fordítható, maga a dolog, a természet, a phüszisz megjelenítését jelenti ... A mimészisz ekkor a phüszisz mozgása ... ebben az értelemben mnémé és mimészisz párban járnak, miután a mnémé ugyancsak feltárás (nem-felejtés), alétheia. 2. akár a homoioszisz vagy adaequation viszonyát hozza létre a kettő között. Ekkor könnyebben fordítható utánzásnak.”^[59]

Mallarmé Mimusjátéka Derrida-olvasatában kockára teszi „a mimészisz ontológiai értelmezését”, a „metafizikai mimetologizmust”, és „a szintaxis egy bizonyos játéka” által, mely „eldönthetetlenné” teszi a jelentést^[60], felfüggeszti az igazságot, kimozdítja a reprezentáció-elvre alapozott metafizikai struktúrát. A szintaxis játéka, a felfüggesztés, az eldönthetetlenség „kettős jegyként” működik, mely Derrida szerint „kivonja magát az igazság érvényessége és tekintélye alól: anélkül, hogy felfordítaná, részként vagy funkcióként mégis beírja a játékba. Ez az elmozdítás mint esemény nem egyszer kap helyt, kapott helyt. Nincs egyszerű helye. Nincs helye egy írásban. Ez a ki-zökkenés (az ami) ír (ódik).”^[61] Mallarmé Mimusjátékában ez a „kettős jegy”, „kettős művelet”, „kettős írás” történik Derrida szerint, ezért nem vezethető vissza sem a platóni, sem a hegeli modellre. Mallarmé szövegének mimusjátékosa nem utánoz, játékával épp arra hívja fel a figyelmet Derrida szerint, hogy: „Nincs utánzás. A Mimus semmit sem utánoz. És főként nem utánoz. Nincs semmi gesztusai írásai előtt. Semmi sincs előírva neki. Semmiféle jelen nem fogja megelőzni vagy felvigyázni írásai rajzolódását.”^[62] De azt sem állíthatjuk, érvel Derrida, hogy „ő magának az igazságnak a mozgása”, ez a megközelítés az aletheia és a mimeszthai kérdéséhez vezetne vissza.^[63] Mallarmé tettének, a mallarméi műveletnek a filozófiai és poétikai tétje éppen az Derrida olvasatában, hogy Mallarmé fenntartja „a mimusjáték vagy a mimészisz differenciális struktúráját, csakhogy a platóni vagy metafizikus értelmezés nélkül, mely azt vonná maga után, hogy egy létező létét kell utánozni. Mallarmé fenntartja még a fantazma struktúráját is (benne tartja magát), ahogyan azt Platón meghatározta: szimulakrum mint a másolat másolata. Attól eltekintve, hogy nincs többé minta, azaz másolat, és hogy ez a struktúra (amely magába foglalja Platón szövegét is, beleértve az általa megkísérelt kijutást belőle) már egy ontológiára, illetve dialektikára vonatkoztatott. Ha meg akarjuk fordítani a mimetologizmust, vagy azt állítjuk, hogy egycsapásra megszabadulunk tőle, (…) akkor biztosan és közvetlenül visszaesünk rendszerébe: elnyomjuk vagy dialektizáljuk a másodlatot, és magának a dolognak az észlelését, jelenlétének, igazságának mint eszmének, formának vagy anyagnak a létrehozását találjuk meg újra. A platóni vagy hegeli idealizmushoz viszonyítva az elmozdítás, amelyet itt egyezményesen ‘mallarméinak’ nevezünk, körmönfontabb és türelmesebb, visszafogottabb és hatásosabb. A platonizmus vagy hegelizmus olyan szimulakruma, amely attól, amit színlel, csak egy alig észlelhető lepel választ el, és éppígy elmondhatjuk róla, hogy - észrevétlenül - átjár már a platonizmus és önmaga, a hegelianizmus és önmaga között. Mallarmé szövege és önmaga között. Nem egyszerűen téves tehát, ha Mallarmét platonistának vagy hegelianusnak mondjuk. De főként nem igaz.”^[64]