Az együttjátszás eseménye – Derrida, Eisenman, Mallarmé, Adami

 

„Együtt játszani a költővel: nem kötelesség. Játszani pusztán a játék öröméért – jog és kiváltság …”

Cs. Gyímesi Éva, Álom és értelem

 

1985-ben Bernard Tschumi, a dekonstruktív építész, felkérte Jacques Derridát, a dekonstrukció szellemi atyját, hogy vegyen részt a Parc de la Villette tervezésében Peter Eisenmannal, a szintén dekonstruktív építésszel együtt. A filozófus és az építész is igennel válaszolt erre a felkérésre. A közös munka első mozzanata a címadás és az alaprajz volt. Eisenman, az építész adta a címet: Choral Work, Kórusmű. Derrida, a filozófus adta az alaprajz ötletét: raszter, rostély, rosta vagy valamely húros hangszer - lant, zongora, hárfa.[181]

Az építészet és a filozófia egymás irányába mozdulva a zenéhez folyamodott - zenei műfajhoz, hangszerekhez, alkotásmódhoz. Ebben a mindkettőjük számára harmadikként adódóban, khórában, kórusban születik meg a mindkettőjük számára új kihívásként érkező válasz, amely a zenét is kihívásként éri, és arra szólít fel, hogy megvizsgáljuk a filozófia, a művészet és a zene viszonyát. A Derrida által művelt dekonstrukcióban saját kérdésfeltevéseire ismerő építészet, festészet, szobrászat, videó-művészet, színház, film dekonstruktívként nevezi néven önmagát, így joggal tevődik fel a kérdés, hogy vajon a zenében néven nevezett-e a dekonstrukció? A zene maga dekonstrukcióként nevezi-e néven azt, ami benne már az első hang-jegytől, éppen a hang jegy voltában dekonstrukcióban van? Erre a kérdésre legalább három hangon kellene válaszolni, egyrészt a zenetörténet-író hangján, aki azt vizsgálná, hogy a zene történetében mikor jelenik meg a zene önmagára kérdezésének dekonstruktív módja - Schönberg, Cage, Stochhausen, Ligeti, Zacher vagy John Zorn zenéjében? -; a zeneelmélet-író hangján, aki azt vizsgálná, hogy miként működik a dekonstrukció a zenében – a zene, a zaj, a csend határátlépéseként, a kompozíció, a hangszerelés, a tonalitás, a tónus-váltakoztatás, a műfaj-váltás szintjén, az előadásmódban, az improvizáció, a performansz, a játék formájában, vagy éppen a zenehallgatásban, az oda-figyelésben, az oda-fordulásban, a hang-meghallásában és a meghallott hang-szólítására adott hallhatatlan válaszban? -; valamint a zeneszerző hangján, aki a legkülönbözőbb műfajokban, vagy még inkább a legkülönbözőbb műfajok között dekonstruktív zenét ír, amiként Michaël Lévinas vagy Kondor Ádám vagy -Marcel Cobussen. A kilencvenes évek közepétől a zenetörténet, a zene-elmélet és a művészetfilozófia egyre gyakrabban teszi fel, és egyre körültekintőbben elemzi ezeket a kérdéseket, elég itt Jean-Luc Nancy „Comment s’écoute la musique”[182], Marie-Louise Mallet „La musique et le Nom. ‘Comments ne pas parler’?”[183], Szendy Péter Écoute, une histoire de nos oreilles[184] vagy Marcel Cobussen Deconstrucion in Music [185] című interaktív szövegére utalni, maguk a zeneszerzők is, Lévinas, Kondor és Cobussen, reflektálnak saját műveikre[186], így nem a zenetörténet vagy az zene-elmélet felől közelítek a dekonstrukció és a zene viszonyához, hanem azt vizsgálom, hogy Derrida szövegeiben hogyan kapcsolódik össze a zene és az írás kérdése, hogyan válik a dekonstrukció dekomponálássá, a khóra kórusművé, a szöveg partitúrává, a Bach invenciója a másik invenciójává, a fuga és a fugához írt szupplementum „hallhatatlan” és „műfajon kívüli” zenévé, a koreográfia, a gramofonálás, a fonografálás aktusa a hang többesének színre-vitelévé, a hang-nem-váltakoztatás írásmóddá, az írás négykezessé, a szöveg-partitúrák lejátszása együtt-játszássá. E szempontok közül ebben a szövegben hármat emelek ki: a kórusműveket, a szöveg-partitúrákat és a négykezeseket.
« Előző | Következő »

A tananyag a követkkező licenc alá esik: Developing Nations 2.0

Mindent megtettünk, azért, hogy a jogvédelem alatt álló ábrák, képek, hivatkozások, források, mozgóképek és animációk közléséhez a jogtulajdonos engedélyét megszerezzük. A kiadó elnézést kér amiatt, ha mégis valami mulasztás történt, továbbá várunk minden ezzel kapcsolatos észrevételt.