Szöveg-partitúrák – Derrida és Mallarmé

 

 

A hangszerelést, a szövegszerzést, a partitúra-írást Derrida Mallarmétől tanulta. A Poésies, a Kockadobás, a „második mallarméi forradalmat” (Barbara Johnson)[199] jelző kritikai költemények, így az „Irodalmi szimfónia, Théophile Gautier – Charles Baudelaire – Théodore de Banville (1865), a „Művészi eretnekségek. – Művészet mindenkinek”[200] , a „La musique et les lettres”, a „Sur l’évolution littéraire”, a „Crise de vers”[201] és sorolhatnánk tovább a szövegeket, a költői gyakorlatban és a költői gyakorlatra történő reflexióban is nagyon jól mutatják a zene kitüntetett szerepét Mallarmé számára, amely nem merül ki a hangzásban, a hangszerelésben, hanem az íráshoz mint a költői, zenei, művészi gyakorlat alap-műveletéhez kapcsolódik.[202] Philippe Lacoue-Labarthe a Musica Ficta. Wagner-olvasatok című könyvében Mallarmé szövegeit elemezve rámutat arra, hogy „a művészet lényegében írás, és egyebek között az a rendeltetése, hogy az ‘illanót és a váratlant visszaadja’ ‘egészen az Ideáig’. Ebből következően minden további nélkül igazat adhatunk Badiou-nak, aki szerint határozottan létezik az esemény sajátosan mallarméi poétikája”.[203] Az „esemény sajátosan mallarméi poétikájából[204] adódik, hogy Mallarmé írásai a filozófusok, a zenészek és a képzőművészek által gyakran idézett és megidézett alkotások, különösen episztemé, paradigma vagy diskurzusrend-váltások idején, és különösen olyan alkotóknál, így a filozófiában Lyotard, Derrida, Deleuze, Jean-Luc Nancy, az irodalomban Barthes, Kristeva, Johnson, a zenében Debussy, Ravel, Boulez, a képzőművészetben pedig Marcel Duchamp vagy Hantai[205], akik nemcsak reflektálnak a filozófia, a zene és a művészetek egymáshoz való viszonyára, hanem alkotásaikban színre-viszik a művészet eredendő többesét, amit Jean-Luc Nancy egy francia fordulattal így nevez: „être singulier pluriel”[206]. Ez a többes a poézis egy olyan értelmezését feltételezi, ahol a poétika, amint ezt Jean-Luc Nancy hangsúlyozza, „még mielőtt egy adott művészet neve lenne, a művészet generikus megnevezése. Techné poiétiké: produktív technika.”[207] A Comment s’écoute la musique (2006) című szövegében Jean-Luc Nancy arra hívja fel a figyelmet, hogy „a hallgatás, a tekintet vagy a kontempláció nem más, mint minden oldalról megérinteni a művet – megérintettnek lenni általa, ami ugyanazt jelenti. Kétségtelenül nincs olyan nagy különbség a zenészi és a zenei vagy az ikonológiai és a pictorális párok között – ha használhatjuk így e fogalmakat – vagy a poétikai és a poétikus között, vagy bármely más pár között, amelyet az esztétika tartományában meghatározhatunk. Minden alkalommal csak az elemzés és a taktus szoros összefonódásáról lehet szó, mindenik élesíti vagy megerősíti a másikat. Az érzékelés (vagy az érzelem, a kettő egy) és az érzékelhető kompozíció közötti intim és kényes szövetségről van szó.”[208] Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy eltörlődnének a diszkurzív és non-diszkurzív művészetek közötti különbségek, hogy az irodalom a narráció, a zene az érzékelés birodalmába tartozna,[209] azt sem, hogy a zene és az építészet vagy a képzőművészet ne különböznének, és ne különbözőképpen érintenének vagy hatnának az érzékelésre, hogy ne lenne különbség a tekintet és a hallás általi érintettség között, pusztán arra utal, hogy a különbözőség feltétele és nem következménye a művészi tevékenységnek.

Derrida, akár Mallarmé, nemcsak azáltal jelent kihívást a zenének, amit a zenéről mond, bár kétségtelenül felismerhető szövegeiben a „zene kísértése” egyfajta „zenei kísértetjárás”, amint ezt Marie-Louise Mallet a „La musique et le Nom. ‘Comments ne pas parler’?” című szövegében kimutatja[210], hanem azáltal, ahogy ez a „kísértés” strukturálisan beleíródik a szövegébe, ahogy a szöveg kompozícióját, az írás és a nyelv, a hang-jegy viszonyát felfogja, ahogy rámutat arra, hogy a „hang, a rejtett, a belső, a fantomhang” a maga részéről „testében dolgozza meg az írást” anélkül, hogy az „elárulná a szöveget „[211], és főként azáltal, ahogy ő maga játszik, ahogy az irodalmi, filozófiai, művészi szövegeken filozófiát, irodalmat, művészetet játszik. Nem hangszeren, hanem írószeren játszik, ám ez az írószer egyre inkább a hangszerre emlékeztet Derrida virtuóz játékában.

 

Derrida nem egyszerűen lejátssza a filozófia és az irodalom klasszikusainak a darabjait, hanem azokon játszik, hangjegyeikre szedi szét őket, a hangjegy és a hang közötti különbséget szólaltatja meg, kijátssza azokat a hangokat, amelyek eddig lejátszatlanok voltak, beleír a tér-időközökbe, és helyt ad annak, ami ott elfedődött, elfelejtődött, de aminek írott nyomai rávésődtek a felületre, a lapéra, a szemére, a fülére, „az emlékezet neuronális szövetére” (Freud).


Nem rekonstruál, nem réseket, hiányokat töm be, nem akarja helyreigazítani a hibákat, pusztán a köztest, a fehéret hagyja íródni, átíródni, áttörni a fekete-fehér szabályozott rendjén, térbe-osztásán, miközben Laporte Fugáját hallgatva arra emlékeztet, hogy „a fehér ezen újraírása lényegileg kapcsolódik a zenéhez és a ritmushoz”[212].


Transz-partitúrákat ékel be a szövegébe, Hegel, Sade, Mallarmé, Artaud szövegeit játssza be, rajtuk játszik, rájuk játszik, idézi, felidézi, megidézi őket. Szövegközelbe, szövegközbe hozza őket, hagyja, hogy a másik szöveg utat törjön magának, áthangozzon, átíródjon rá, belejátsszon az ő szövegébe, és ezzel a műfajon kívüli játékkal dekomponálja a könyv struktúráját.[213]


Oszlopaira, szólamaira, ütemeire szedi szét a nagy könyv, az egységes tiszta mű eszményét, hangjaira, betűire, tér-közeire, hang-közeire bontja a szöveget, a betű és a hang, az írásjegy és a hang, a hangjegy és a hang, a hangkép és a hang közé helyezkedik, és ezt a különbséget hagyja megszólalni.[214]

 

Egymásba metszi, oltja, játssza Mallarmé és Platón szövegeit. Egymással kezdi ki őket, és hagyja magát kikezdeni általuk. Nem határolja le a filozófia területét, nem zárja körül, nem szab kompetencia-határt, hanem játékával megnyitja azt másai felé. A hagyományos keretekből kibontott szövegeken megszólaltatott „textuális zenével” mutat rá arra, hogy nincs tiszta filozófia, nincs tiszta irodalom, nincs tiszta zene - mindez már kezdetben fertőzött: hanggal, írással, szöveggel fertőzött, nem lehet őket egyszer s mindenkorra különválasztani.

 

Bábel van, különbözés van, összekeveredés van. De ez az összekeveredettség, ez a „fertőzöttség” nem akadály, hanem esély. Esély arra, hogy a szöveg „hallhatatlan” zenéje megszólaljon, és a zene „láthatatlan” szövege íródjon.[215]
« Előző | Következő »

A tananyag a követkkező licenc alá esik: Developing Nations 2.0

Mindent megtettünk, azért, hogy a jogvédelem alatt álló ábrák, képek, hivatkozások, források, mozgóképek és animációk közléséhez a jogtulajdonos engedélyét megszerezzük. A kiadó elnézést kér amiatt, ha mégis valami mulasztás történt, továbbá várunk minden ezzel kapcsolatos észrevételt.