A saját módszerével szembesített Derrida egy filológus precizitásával sorolja fel azokat a szöveghelyeket, ahol ő maga a négykezesekről írt: „‘Két szöveg, két kéz, két tekintet’, Ousia et grammé; ‘Ott van, mint a könyv árnyéka, harmadikként a könyvet tartó két kéz között, az írás mostjának különbsége’, Ellipse; ‘Legalább két kézre lenne szükség, hogy működjön a készülék, és egy gesztusrendszerre, az eredetek egy rendezett sokaságára. Többnek kell lenni, ahhoz, hogy írjunk és már ahhoz is, hogy észleljünk.’; „a mostság és a manuszkriptúra egyszerű struktúrája mítosz, legalább annyira ‘teoretikus fikció’ mint az elsődleges folyamatok ideája” (Freud és az írás színtere). ^[221]

Az önidézetek alapján is nagyon jól nyomon követhető, hogy Derrida nemcsak ír a négykezesekről, hanem már a L’écriture et la différence (1967) legelső darabjaitól kezdve négykezeseket játszik, a Marges de la philosophie (1972) és A disszemináció (1972) darabjaiban egyre intenzívebb és elismertebb ez a játék, de a Glas virtuozitása váltja ki a legtöbb kritikát és a legnagyobb elragadtatást. Adami Etüdjeiben Derrida a Glas virtuóz átiratát láthatja és hallhatja, amiként egy ki nem mondott felkérést is. Derrida négykezessel válaszol e felkérésre. Két Adami alkotást választ ki, mindkettőt átkereszteli – ICH (Én) és CHI (kiméra) -, mindkettőt átírja a Concerto a quattro mani eljárását alkalmazva.^[222]

Az Ich Derrida adta értelmezéséből három részletet idézek, az Ich átiratát, az Adami-esemény elemzését, valamint a rythmosra történő utalást.^[223]

Íme az Ich Derrida-átirata: „Két oldal (kettős oszlop, kettős kötés) összefűzött itt, egy spirálnak nevezett dróttal, mint egy füzetben. Codicarium?, Quaternarium?, mindenképpen négy sarok, egy alapzat, mely a fűzés belső eltolódása szerint maga is négybe vágott és egy ferde határ mint a víz felszíne. … Kihalászva a Glas-ból, kihúzva a tenger fölé, kívül a maga elemén egy mondat látszik fennmaradni, egyszerre folytatódni és abbamaradni: mindenekelőtt magában, balról jobbra, megszakítván a saját maga mozgását, aztán újrahelyreállva, a fűzés fölé ugorva, a házias margó vagy az artikuláció fölött. Az alig artikulálható gl-jéből véve a felszólítást. Itt minden alig jegyződik meg. A megnyilatkozás nemcsak belülről metsződik el, hanem két külső szélén is, a szélezésnél. … Az, ami egyszerre belémetsződik és minden egyebet súg nekem, így íródik és olvasódik, metszvén és minden egyebet súgván performálódik, folyamatban lévén, hogy azt csinálja, amit csinálnia kell, azt rajzolja, amit folyamatban van írni. A bekeretező szegélyeket átugorja, a margókat telíti, de margó szakadékban [en abyme]. Az Ich visszalökött (‘a visszalökött egybehangzik’) éppen a halászat és a keresztelés pillanatában egy fenék nélküli elembe. A krisztusi fallosz kiemelkedik a tengerből? Nincs part, nincs többé tengerpart, igaz, de a part néven neveztetik: ‚a sarok számomra mindig a sír széle’.“^[224]

Adami az „új figuráció”, a „narratív festészet” képviselője a lehetetlent akarja megvalósítani az Ichben, a lélekharang hangját (Glas) a „gl”-át akarja megszólaltatni a festészetben. Az „ő gl”-ja - le son glas mint leçon glas - Derrida hallomásában a látásra redukált festészet leckéje (leçon), amiként Derrida gl-ja a beszédre redukált filozófia leckéje.

Íme az Ich eseménye Derrida értelmezésében: „És mégis az Ich, negatívum nélkül, kialakít egy színteret, amely semmi esetre sem található meg a Glas-ban, és semmi címen sem reprezentálja azt. Legalábbis ezen oknál fogva: saját műveletét alakítja Ich, erőszak egy rabul ejtés által horogra akadt, kiélezett, mely egy tudattalant kerít a hatalmába (nézzék a fegyvereket, a La meccanica halászzsinegének orsóját, a horog karikáját a Freud in viaggio keze alatt; igenis van munka és erő, összehasonlíthatatlan mesterségbeli tudás, agresszivitás, a halász-analitikus cselszövése, és aztán ez az X, ami alapján ezt véletlen szerencsének vagy zseniális tettnek lehet nevezni: a vonal lebeg egy pillanatig, mint a figyelem, aztán vibrál, és egy csapásra megfeszül, ráharap. Az állatnak is ott kell lennie), zsákmányát egy szöveggel kínozza, egy aláírással, egy Ich-hel, ez a hal fallikus nyom, a rajta kívüli szűkebb területre szorítás, a szerteszéjjel cibálás, hogy láttassa vele, látni hagyja azt, végül, holtan, amit nem tudott magának megadni. Adami (azt) rajzolja itt, hogy rajzol, (azt) mutatja, amit csinál, miközben azt színleli, hogy a másik kezével mutatja, azt mutatja, ami (történik) elmúlik, megtiltott Glas-nak, aláírójának hatókörén kívül. Ich a szöveg abszolút fonákját, a maga másik színterét írja alá, de azt is mutatja, hogy mutat, a galériát rajzolja, a mutatást, a kiállítást, vagy ha nem akarjuk Adami két másik nyelvét beszélni, a kiállítást állítja ki”^[225]

A „kiállítás kiállítása” nem mise en abyme, hanem en abyme szituáció Adami esetében, mindig van benne egy törésvonal, ami nem enged elmélyülni, megszakítja a kicsinyítő tükör effektusát, a feneketlen mélység érzetét, megtöri a felületet, elcsúsztatja egymáson az éleket, a szögeket, megszakítja a történetet, eltéríti a tekintetet, fennakasztja az olvasást, felfüggeszti a képet.

És íme a rythmosra történő hivatkozás: „gl nem redukálható sem egy térbeli formára (a hangrés-olvasat nyomása egy már-már lehetetlen függő pecsét felé egy csapással a felszínre rántotta), sem egy logogrammára (ez mégcsak nem is az ősi töredék vagy egy diskurzus ki-vonata), az Ich egy csapásra kettészakad mint a hal, és a nyelv és a kép. Egy zenei fordulattal mondanám, ha e szó nem azzal a kockázattal járna, hogy még hagyja magát egy analóg rendszerbe besulykolni. Tánccal tehát, haláltánccal a hal farkában, a farokra nyomtatott ritmus. Mégpedig bevont farok. Rythmos, tudjuk, azért jött, hogy egyszerre jelezze egy írás ritmusát és a hullámok hullámzását. Itt az anya-tengerre - a több levegőért [plus d’air - nincs több levegő, plusz r, +R] halálra szublimált hal-ember - a hullámokra, az Ich dühös farka által csapdosott zene hullámzó felszínére nyomtatott.”^[226]

Ez a rythmos túlmutat a fonikus és a grafikus vonáson, a lexikális vagy pikturális elemek „szabályozott cseréjén“, „átlyukasztja a diszkurzív írás és a reprezentatív festészet ízületét“,