Alea iacta est – a kocka el van vetve - a történelem színterén Julius Caesar, a filozófia és elméleti gondolkodás színterén Platón óta. Caesar kockadobása [coup de dés] az államcsíny [coup d’État], Platón kockadobása a színházi fordulat [coup de théâtre] kockázatával járt, miközben kijelölte a mítosz és a logosz, a doxa és az episztemé közötti határt, és előírta a filozófiai, az irodalmi és irodalomelméleti diskurzus törvényeit. Az irodalom megpróbálta felfüggeszteni és megkérdőjelezni a platóni gesztust, de amint Derrida állítja, a történelem egy bizonyos pontjáig, melyet Nietzsche és Mallarmé szövegei jelölnek ki, nem tudta elhárítani.^[50]

 

Mallarmé a maga kockadobásával szakít a platóni és arisztotelészi törvényekkel, szakít az igazság-függő mimészisz-elvvel, szakít „a jelentés, a szó, a névszó filozófiájára alapozott retorika protokolljaival, szakít az ontológiai, episztemológiai megalapozottságú nyelvfelfogásra épített nyelvhasználattal, és szakít a reprezentáció és a referencialitás kérdésének alávetett írásfelfogással és írásgyakorlattal.^[51] Derrida a maga kockadobásával szintén szakít a filozófia hagyományos kérdésfeltevésével és írásmódjával, a maga Mallarmé-olvasatában pedig szakít a Mallarmé-értelmezések törvényeivel és elveivel, melyeket még Jacques Sherer^[52] és Jean-Pierre Richard^[53] esetében is a platóni ideák, az arisztotelészi retorika, a hegeli fenomenológia szelleme hat át. Derrida Mallamé-olvasatában nem tematizálja vagy formalizálja, hanem dramatizálja, színre viszi Mallarmé szövegeit.

 

A törvényekkel való szakítás önmagában sem Mallarmé, sem Derrida esetében nem lenne elég a metafizikai sémáktól való eltávolodáshoz, új törvények bevezetése pedig a korábbiakkal hasonló problémák megjelenéséhez vezetne. Éppen ezért hangsúlyozza Derrida: „Ha Mallarmé egy törést jelöl, ez még az ismétlés formájában lenne; például, felidézné az elmúlt irodalom lényegét, azt ami. Fel kellene fedezni, e szöveg segítségével, általa, e kettős művelet logikáját; amit csak Mallarménak tulajdoníthatunk, egy naiv és önmagában érdekelt aláírás-elmélethez folyamodva, pontosan meghatározva, mit is nevezett ‘műveletnek’.”^[54] A „kettős művelet” arra utal Derrida szerint, hogy Mallarmé esetében a „szöveg azért van megcsinálva, hogy meglegyen referenciák nélkül; vagy maga a dolog nélkül, (...) vagy a szerző nélkül, aki eltűnésén kívül semmit sem ír alá. Ez az eltűnés aktívan íródik, nem a szöveg balesete, inkább a természete; egy szüntelen kihagyás aláírását jelzi.”^[55] A referencia, a dolog, a szerző „eltűnése” a szövegben a szöveg által történik meg, azaz nem lehet eltekinteni a szövegértelmezésben sem ettől a szövegben íródó „kettős művelettől”.