„Az elismert szerzők és analitikusok, akik jelentős pozíciót töltöttek be a párizsi tudományos életben, többnyire egyfajta ipart műveltek – idézi fel François Sauvagnat a hetvenes évek hangulatát –, minden kérdéshez hozzá kellett szólniuk, minden tárgykörben, ami az érdeklődés homlokterében állt, muszáj volt publikálniuk valamit, a hátuk mögött tekintélyes kiadók és guruk álltak, maguk pedig elismert tudományos pozíciókat foglaltak el. Fónagy Iván esetében nem erről volt szó, holott mindenki idézte őt.^[136] Derrida Fónagy két szövegét is idézi a Glas-ban, és mindkét alkalommal e szövegek dekonstruktív olvasatát adja. A „Motivation et remotivation. Comment se dépasser?” című szöveg olvasatában, miközben elismeri Fónagy teljesítményét, és kétszer is kiemeli „Ez kétségtelenül igaz“ (Glas, 111), rögtön rámutat Fónagy „téziseinek” problematikus voltára. Három Fónagy-idézet után következik az első „kétségtelenül igaz” és az első „de”. Íme az idézetek: 1. “A demotiváció kényszerhelyzete – vagy még inkább a demotiválásra való képtelenség – az afázia egyik jellemző szimptómája. A betegek úgy értelmezik az összetett szavakat, mintha szórejtvények törvényeinek engedelmeskednének: chiendent [tarackbúza]: chien+dent [kutya+fog] (Goldstein).”; 2. “A remotiváció minden krónikus mentális betegségbe való visszaesés kísérője. […] A gyógyulást a demotivált kifejezések progresszív visszatérése kíséri.”; 3. “A skizofrének őrült eszméi úgy értelmezhetők, mint megélt metaforák.” ^[137] Íme Derrida kérdése: „De milyen helytálló konceptuális fogás szolgáltatja ki nekünk a motiváció/demotiváció-motiválatlanság oppozícióját, hogy ennélfogva csak a ‚demotiváció’ ‚nyelvi visszeesését’ kockáztatva szabaduljunk meg „a krónikus mentális visszaeséstől“? (Glas, 111)

 

Majd ismét egy idézetsor következik Fónagy szövegéből, mely a nyelv, a nyelvi fejlődés és a demotiváció viszonyát érinti: „Érdekes látni, hogy a demotiválásra való hajlandóság – a nyelvi fejlődés legfőbb erőinek egyike – mélységes nyelvi visszaesés forrása lehet.”^[138] Kétségtelenül a “nyelvi visszaesés” nem tévesztendő össze egyszerűen a “mentális visszaeséssel” (annál is inkább, mert ebben a régi kódban nehéz lenne a szétválasztás), kétségtelen, hogy a szerző itt a “matematika nyelvét” célozza, mint a tökéletes demotiváció példáját. De ha csak egyedül a “matematika nyelve“ (nyelv egyáltalán?) a demotiváció folyamatának “eredménye”, akkor a “természetes” nyelvnek van valami köze “ a krónikus mentális visszaeséshez” és a “skizofréniához”^[139]. (Glas, 111)

 

Ezt a passzust követi a második megállapítás – “Ez kétségtelenül igaz és miért is ne lenne az” –, és a második “de”, mely a Derrida által a Grammatológiában^[140], és a Marges de la philosophie egyes passzusaiban^[141] leleplezett “fejlődés-séma” működését fedezi fel Fónagy szövegében is: “De a szerző ‘a skizofrén beteg’ aktivitását is a de-motiváció kontójára írja! A motiváció fogalmának túl laza előfeltevései túl homályosak. Arra a következtetésre vezetnek, Condillac, Rousseau és mások sémái alapján, hogy a fejlődés visszaesés (jó vagy rossz visszaesés az eredet irányába, az eredeten innen)” (Glas, 112). A fejlődés-séma másik eleme a különböző erők közötti harc, mely Fónagy érvelésében is megjelenik: „A nyelv genezise és fejlődése a demotiváció felé taszító és a remotivációt előnyben részesítő tendenciák közötti állandó harc. A nyelv a motiválatlanságnak köszönheti születését, de nem tudott volna fejlődni, ha nem folyamodhatott volna folyamatosan a jelek és a struktúrák remotivációjához.”^[142] A harmadik “de” erre a harcra kérdez rá: “De mit jelent ez a harc, mi a tétje, melyek a formái és az erői? Miért a kényszerhelyzet és a szabadság, a motiváltság és az önkényesség, a természet és a thésis párharcában rögzíti önmaga megjelenítését?” (Glas, 112)

 

A negyedik “de” a remotiváció elméleti problematikusságára utal – “Ez itt nem egy tézis, hanem az a tézis, mely strukturálisan veszélyben van, mely a demotiválásban motivált. Ebben a pillanatban, ha a demotiváció motivált, ha valójában ‘az elmélet thesei (…) minden motiváció kategorikus visszavonása (…) védekezés, a gyengén elrejtett tartalom által gyakorolt hatással szemben,’^[143] akkor a homogén térben a két szembenálló erő (motivált – nem-motivált) egyszerű alternatívája nem vethet számot az erők belső megosztottságával vagy eltolódásával: a remotiváció is apotropeikus.” (Glas, 112)

 

Az ötödik “de” pedig a pszichoanalitikus diskurzus eszköztárának használatára vonatkozik: “Az elfojtás egy bizonyos logikája nélkülözhetetlen és redukálhatatlan itt – és ez nagyon hiányzik a ‘motiváció’ problémájának modern értelmezéséből. De nem elég a pszichoanalízis „kifejezéseihez’ folyamodni ahhoz, hogy elvileg megoldjuk a problémát és a szóban forgó elemek szisztematikus osztályozását kikezdjük.“ (Glas, 112)

 

Meglepő, hogy Derrida, aki annyira gyakorlott volt a szövegek “kettős kódolásának” felfedezésében, Fónagy esetében szinte teljesen figyelmen kívül hagyja azokat a szövegrészeket, melyek a költői nyelvhasználatra vonatkoznak, és egy olyan nyelvfelfogást, költészetfelfogást körvonalaznak, mely több szempontból is szakítanak a hagyományos szemlélettel.

 

Fónagy „Les bases pulsionnelles de la phonation” című szövegét is ugyanebben a kritikus szellemben olvassa újra A harangok különböző fordításait elemző részben. Három észrevételt is tesz e szöveggel kapcsolatban, az első Fónagy hallását, a második az L mássalhangzó által felfedett elméleti problémákat, a harmadik pedig Fónagy elméletének problematikus voltát és hiányosságait érinti.

 

Derrida meglepődve állapítja meg, hogy Fónagy, miközben összehasonlítja Poe versének magyar, német és olasz fordítását, „süket marad a +L effektusra” (mássalhangzó+L). Fónagy a prózafordítás és a versfordítás különbségeit taglalva jut arra a következtetésre, hogy „E. A. Poe költeményében az ezüst harangok hangját az éj jeges egén át a magyar, német és olasz fordításban az i és a ng, nk, nt, nd nazálisok túlsúlya adja:

 

How they tinkle, tinkle, tinkle

In the icy air of night

Halld, mind, pendül, kondul, csendül … (Mihály Babits)

Wie sir klingen, klingen, klingen,

Zwinkernd sich zum Reigen schlingen ... (Th. Etzel)

 

Come tintinnano, tintinnano, tintinnano

Di una cristallina delizia … (Frederico Olivero)” (Glas, 179)^[144]

 

Ez a süketség azért annyira feltűnő Derrida szerint, mert Fónagy hosszan és gyakran elemzi az L-t. Márpedig ha a +L hatásnál maradunk Poe és fordításai esetében és főleg, ha nemcsak ezt a két sort, hanem az egész verset figyelembe vesszük, akkor szembetűnik az L gyakori előfordulása.

 

Az L Fónagy elméletének egy további problematikus pontjára is rámutat Derrida szerint: “Márpedig az L az, amelynek gazdag elemzése után (annyira gazdag, hogy nem jut semmi eredményre), Fónagynak azt a következtetést kell levonnia egyszerűen (de mivé válik így a terve?), hogy lehetetlen a meghatározottság, tehát a motiváció, tehát egy egyértelmű szemantika: ‘Az L mássalhangzó összetett karaktere egy nem meglepő, de fontos igazsághoz vezet. Nincs egyszerű és kizárólagos megfelelés egy ösztön és egy adott hang között.’”(Glas, 179) Ezzel a következtetéssel Derrida értelmezésében Fónagy saját elméleti alapállását kérdőjelezi meg.^[145]

 

“A Les bases pulsionnelles de la phonation egy nagyon lényeges mozzanatot hagy figyelmen kívül Derrida szerint, a tulajdonneveket: „Még ha meg is van Fónagynak az indoka arra, hogy ne siettesse a választ (…), a strukturális tagolás hiányossága, hogy nem is jelöli ki e kérdés elméleti helyét.”(Glas, 180)

 

Derrida éles szemmel, kíméletlen pontossággal mutat rá ez alkalommal is Fónagy szövegének elméleti problémáira, ám ő maga is süket marad a magánhangzókra és a nem +L hanghatásokra. Ennek strukturális okai vannak, ahogy a látás feltétele a vakfolt, úgy a hallásnak is megvannak a maga feltételei. A +L hatás az angol, a francia, a német nyelven belül érvényesül. A magyar nyelv esetében ritka a mássalhangzó-torlódás, még ritkább a mássalhangzó +L, de még ennél is ritkább a gl kombináció. Csak az idegen szavak – pl. glükóz –, és a saussure-i értelemben vett “hiteles hangutánzó és hangulatfestő szavak” – csinglingling - esetében működik. Derridát és Fónagyot ugyanaz a süketség sújtja, melynek nagyon egyszerű magyarázata is lehet – A harangok mindenkihez az anyanyelvén szólnak.