Eddig hét (vagy több) intelligencia került azonosításra, hét tesztet lehetne - vagy legalábbis kellene - létrehozni és hét (vagy több) pontszámot biztosítani.

A TI elmélet a „hagyományos" pszichometria kritikáját képviseli. Sok TI tesztből nem következnek az elmélet főbb tézisei.

Az intelligenciákról való fogalmam az emberi agyról és az emberi kultúráról felhalmozott tudás velejárója; a fogalom nem egy prior definíció és nem is a tesztpontszámok faktoranalízisének eredménye. Elengedhetetlenné válik, hogy olyan módszerekkel vizsgálják az intelligenciákat, amelyek „pártatlanok" és inkább közvetlenül tanulmányozzák az intelligenciákat, mintsem a nyelvi vagy a logikai intelligenciák nézőpontjából (mint ahogyan ezt a szokványos papír-ceruza tesztek teszik).

Így vegyük a térbeli intelligenciát példaként, hagyni kell az alanyunkat, hogy egy területet adott időn keresztül vizsgáljon és meglátjuk, vajon biztosan kiismeri-e ott magát. Vagy ha a zenei intelligenciát akarjuk vizsgálni, a személyünket egy meglehetősen ismerős stílusú új dallammal kellene megismertetni, majd ellenőrizzük, hogy milyen könnyen tudja az egyén elénekelni, felismerni, átalakítani azt és hasonlók.

A többszörös intelligenciák mérése nem képvisel minden körülmény között magas prioritást. De amikor szükséges netán tanácsos megmérni egy személy intelligenciáit, a legjobb módja ennek, hogyha kényelmes környezetben és eszközökkel (és kulturális szerepekkel) tesszük, melyek ismerősek az egyén számára. Ezek a körülmények ellentétesek az általános tesztelési elképzelésünkkel, mely egy kontextusból kiragadott feladat olyan eszközökkel, amelyek a kivitelezés szempontjából ismeretlenek; de elvileg nincs is ok arra, amiért ne lehetne „intelligencia-pártatlan" méréseket kidolgozni. Az ilyen hasznos eszközök megalkotása a célunk olyan projektekben, mint a Spectrum, ARTS PROPEL, és a Practical Intelligence for Schools (PIFS) (lásd Gardner 1993c és 1999, valamint 13. és 19. fejezet).