1.    Ókor: a nevelés a politika és a retorika része

Bár az önálló európai neveléstudomány megteremtésére irányuló első kísérletek a XIX. század elejére nyúlnak vissza, a neveléstörténet és a pedagógiai gondolkodás története gazdag hagyományokkal rendelkezik.

Az ókorban – lévén a nevelés állami feladat volt – a nevelés főként a politika részeként jelent meg. A folyam-menti civilizációknál, Mezopotámiában, vagy Egyiptomban az írnok a bonyolult munkaszervezés lebonyolítója, a társadalom megbecsült tagja volt, az írnokká válás valódi társadalmi felemelkedést jelentett. A sumérek (az első mezopotámiai civilizáció) művelődés-és neveléstörténeti hatása óriási, hiszen a Kr.e. IV. évezredben az ő nevükhöz kapcsolódik az írástudók képzését szolgáló ún. írnokképző templomiskolák létrehozása. Az ókori Egyiptom államapparátusának működtetése is az írnokokra várt, a piramis-és királysírok építésekor a munkaszervezés, a létszámadatok ellenőrzése, a bérek kifizetése az írnok hatásköre volt. A Kr. e. VIII-IV. századi Spártában a nevelés fő célja a jó katona képzése. Hét éves kortól a gyermeket elszakították a családjától és katonai táborban nevelődött. Az írni-olvasni tudásnál fontosabb volt a lakonikus tömörséggel való kifejezés (a lakonikus beszéd), a fegyelem, az idősek tisztelete. A katonai táborban lezajlott szertartások (ájulásig korbácsolás, sajtlopás) mind az edzettségre nevelést szolgálták.

Spártával ellentétben, Athénban a Kr.e VI-V. században a jó polisz polgárrá válást tekintették a nevelés fő céljának. A Kr.e 336 (Nagy Sándor uralkodásának kezdete) és Kr.e 30 (Egyiptom elfoglalása) közötti, ún, hellenisztikus korban sajátos műveltségeszmény alakult ki, mely a világra nyitottságban és a kozmopolitizmusban öltött testet. Ebben a korszakban görögnek már nem csak azt tekintették, aki görögnek született, hanem azt, aki elsajátította a görög műveltséget. A hellenisztikus korszak kiemelkedő gondolkodója, a rétoriskola alapító Isokratész (Kr.e 436-338), aki felismerve a kultúra és műveltség egységteremtő erejét, óriási hatást gyakorolt Nagy Sándorra. Isokratész rendületlenül hitt az ékesszólás jellemformáló hatásában, úgy vélte, aki helyesen beszél, az helyesen gondolkodik és erkölcsösen is cselekszik. A hellenisztikus korszak uralkodóit a kultúra pártolása jellemezte, a korszak híres könyvtára, az alexandriai könyvtár a könyvgyűjtés fellegvárának számított.

Az ókori filozófusok munkájukban a nevelést szintén a politika részének tekintették. A szofisták, a korszak vándortanítói, bölcsei a politikai közéletben sikeres emberek képzését tekintették a nevelés fontos céljának. Szókratész (Kr.e. 469-399) a prótagoraszi tételt átvéve ismételte, hogy „minden dolog mértéke az ember”. Platón (Kr.e. 428/7-348/7) „Az állam” című művében három társadalmi réteget különböztet meg, a filozófusok, a katonák és a kétkezi munkások rétegét. A filozófusokra a bölcsesség, a katonákra a bátorság, a kétkezi munkásokra pedig a józanság és önmérséklet a leginkább jellemző. A filozófusokra és katonákra kidolgozott képzési rendszere az elemi, a középfokú és a felsőfokú képzésből állt. Az elemi képzésben Platón a jól megválogatott mesék olvasását, középszinten a matematikát, a felsőfokú képzésben harminc éves kortól a dialektika tanítását tekintette fontosnak. Platón szerint az állam vezetésére csak az a személy alkalmas, aki betöltötte az ötvenedik életévét.

Platón tanítványa, Nagy Sándor nevelője, Arisztotelész (Kr.e 384-Kr.e. 322) Szókratész és Platón mellett a klasszikus nyugati filozófia hagyományának megteremtője Athénban tanított (tanítványai séta közben hallgatták mesterük tanítását). Fiának szánt művében, a Nikhomakhoszi etikában Arisztotelész a boldogság megszerzését tekintette a legfontosabb célnak, melyet az erényes élettel azonosított. A nevelés legfontosabb célja a görög filozófus szerint éppen ezért az erényes polgárok nevelése. Arisztotelész azt vallotta, hogy az erény minden emberben fejleszthető. Az önuralom, az igazságosság, a bátorság tekinthető erkölcsi, az okosság, a belátás, vagy az éleselméjűség pedig szellemi erénynek. A nevelésben Arisztotelész kiemelt jelentőséget tulajdonított a zenének, mely a katarzis megszerzésében és az indulatok levezetésében egyaránt jelentős szerepet játszik.