Platón és Arisztotelész mimészisz-fogalmai a létező természetre vonatkoznak. Láttuk, hogy Platónnál a festő (a zógraphosz) az érzéki látszatot utánozza (mimészisz), ahogyan az árnyak a barlang falán a mozgatott alakok árnyképei, melyek viszont az idea lenyomatai. Ezzel szemben a mesterembernek (demiurgosz) az ideát kell „megtalálnia" (metheszisz). Csupán az isten, a phytorgosz képes ideákat teremteni. Arisztotelész szerint a művészet a lényeg utánzása. Mindkét esetben az ideák és a természet világa minden lehetőséget magában foglal, ily módon az emberi részt minimálisra korlátozza. A költő legfeljebb beteljesítheti a természet célszerűségét, csak egy előzetesen adott ideát valósít meg, egy fenomenális világot hoz létre, úgy, hogy a tette utánzás és tökéletesítés, mivel az idea egyszerre minta és megvalósítási mód. Ezért nem létezhetnek az emberi dolgoknak ideái, s az emberi tevékenység nem „gyarapíthatja". A lét azonos a természettel, mint egyedüli lehetőséggel.⁸⁶ A művész tevékenysége, akárcsak a mesteremberé, tekhné, mely strukturálisan azonos a természettel: az ember, „aki házat épít, az pontosan azt teszi, amit a Természet tenne, ha 'növesztene' [...] házakat."⁸⁷

Hans Blumenberg elemzése szerint az alapvető tényezőt az Isten fogalmának értelmezésében beállt változás jelentette. Évszázados teológiai viták eredményeképpen „amint az isteni potentiát potentia infinitának tekintik, logikai kényszerként lép fel, hogy többé ne a possibilét definiálják a potentiából, hanem megfordítva a potentiát a possibiléből."⁸⁸ Immáron az a mindenható, aki számára minden lehetséges (s nem megfordítva). Ettől fogva a lét nem lesz azonos a természettel, a megvalósult lehetőségekkel, hanem kezdetben az Istennek, később azonban már az embernek a saját lehetőségeit is magában foglalja. A természet utánzását végső soron lét és természet inkongruenciája számolja fel. A fikció megjelenése alapvetően megváltoztatja az utánzás fogalmát. A hangsúly már nem az érzékileg megjelenő világon van, hanem a meg nem valósult lehetőségeken, melyhez azonban egy új mentális műveletre, a képzelőerő működésére van szükség. Ezzel párhuzamosan a klasszikus retorikán belül a reneszánsztól az inventio eleme kerül előtérbe a formális-ornamentális elemekkel szemben. E romantikáig ívelő átalakulás során az esztétikai tapasztalat tárgya is megváltozik. Az arisztotelészi tekhné az alkotót a mesteremberhez hasonlította, és a művészetet tárgyként, az alkotási-alakítási folyamat produktumaként határozta meg. A romantika idejére a művészet tárgyisága helyébe a teremtő (konstitutív) képzelőerő működése lép. A művészet többé nem azonos az érzékekkel észlelhető kész produktummal, hanem a befogadóban lezajló mentális folyamatként határozódik meg.

86 Arisztotelész és Platón nézeteinek egybevetéséhez lásd Blumenberg (1996). Írásában Blumenberg részletesen levezeti a natura naturans gondolatát, mely szerint az embernek egyre nagyobb hozzájárulása a természethez teszi lehetővé a nem létezőnek, a fikciónak megjelenését, s ezáltal a művészet önállósodását. Az ember kettős meghatározása: imitatio (natura naturata: teremtett alakzat) + perfectio (natura naturans: teremtő elv)

87 Blumenberg (1996): 191-92.

88 Blumenberg (1996): 210.