Térjünk vissza most ahhoz a gondolathoz, mely szerint a művészet feladata, hogy a valóság „tökéletes" vagy megtévesztő mását hozza létre, ez Platón híres barlanghasonlatából is eredeteztethető. Flusser (1990) szerint például Platón volt az első filmteoretikus. A Platón által elképzelt helyzet jól ismert. Az emberek leláncolva ülnek háttal a barlang bejáratának. Mögöttük egy fal húzódik, amely előtt, miként a bábfigurákat, különféle tárgyakat és szobrokat mozgatnak. A fényforrás a fal mögött található, és a mozgatott tárgyak árnyékát a barlang falára vetíti. Az emberek csak ezeket az árnyékokat látják, ezt hiszik „valóságosnak". Platón kérdése azonban nem erre a helyzetre vonatkozik, hanem arra, hogy mit hinnének az emberek, ha láncaikat eloldoznák, s szembesülnének azzal, hogy amit láttak, az csak az árnyékok tükröződése volt. „Mit felelne az [...] ember, ha valaki azt mondaná neki, hogy előbb csak üres semmiségeket látott, most azonban, mivel a létezőhöz közelebb van, s a nagyobb mértékben létező dolgok felé van fordulva, sokkal helyesebben lát: s ha az úton elhaladó tárgyakra mutatva rákényszerítené, hogy feleljen a kérdésre: mi az? Nem gondolod-e, hogy zavarban lenne és azt hinné, hogy az előbb látott dolgok sokkal igazabbak voltak, mint amelyeket most mutatnak neki?"⁷³ A barlang falára vetülő képek a mozivásznon megjelenő képi illúzió megelőlegezése. A barlanghasonlat párhuzamba állítható egy másik, szintén Az államban található hasonlattal, mely a megismerés négyféle formáját különbözteti meg.⁷⁴ Szókratész itt elkülöníti a látható világot az ésszel felfogható világtól, s mindkettőt még két részre osztja. A látható világhoz tartoznak egyfelől a környezet tárgyai, másfelől az árnyképek, „a vízen, a szilárd, sima és fényes felületen tükröződő jelenségek", melyek a tárgyakat jelenítik meg. Az ésszel felfogható világot egyrészt az árnyképekből kiinduló geometriai levezetések alkotják, azaz olyan tudományok, melyek valamily szemléleti tárgyat (pl. háromszög) feltételeznek, „látható formákkal élnek". Másrészt idetartoznak azok a deduktív következtetések, melyek „ideákról ideákra haladva ideákhoz" érkeznek. A négy rész négyféle ismeretelméleti viszonynak felel meg: a sejtelemnek (fantasmata) és a vélekedésnek (doxa), valamint a megértésnek (dianoia) és a legfelsőbb formának, az eszméletnek (nohsi), mely az Ideák szemlélése. A barlanghasonlatban is fellelhető e négy szint: egyrészt az árnyképek, a dolgok, amiket az árnyképek ábrázolnak, másrészt, ha a lekötözött embereket eloldozzák, és a felszínre vezetik, a csillagok és a Hold fénye, végül pedig a Nap. Platón valódi problémája e hasonlatokkal az, hogy tetten érje az igaz és a hamis kép közti különbséget. Vajon létezik olyan mérce, mely nem a képen alapszik? Platón az Ideát gondolta ilyen mércének, azonban az ideákról is csak képi hasonlatokban beszélhetünk.⁷⁵ A harmadik trópus, amelyet Platón alkalmaz, az úgynevezett Nap-hasonlat. Ebben a Napot a jó ideájához hasonlítja: „ahogy a gondolat területén a jó viszonylik az észhez, az ésszel felfogható dolgokhoz, úgy viszonyul a látás területén a Nap a látáshoz és a látható dolgokhoz".⁷⁶ Ahogy a jó ideája a tudás és az igazság oka, úgy a létező dolgok keletkezését és növekedését a Nap teszi lehetővé, s által válnak láthatóvá.

Platón hasonlatai alapvetőnek bizonyultak a nyugati gondolkodás későbbi történetében. Nyomában már Arisztotelésznél felbukkan a látás privilegizálása a többi érzékszervvel szemben. Ennek három okát lehet adni. Az első szerint a szem az az érzékszerv, melynek működését legkevésbé befolyásolja az érzékelő alany testi „élvezete", érzékisége. A látás esetében a legnagyobb a távolság a látott tárgy és a látó szubjektum között, így a felfogott képet a legkevésbé torzítják el a testi reakciók. A távolság egyben nagyfokú objektivitást is kölcsönöz a vizuális ingernek. Ellenben a tapintási és az ízlelő érzet nem volna lehetséges a test aktív részvétele nélkül. Arisztotelész a hallást is a szubjektív érzethez sorolja, vélhetően ezzel magyarázható, hogy a nevelésben a zenét nem tartja erkölcsileg elfogadható eszköznek. A második ok az érzékszervek sajátos „logikájában" rejlik.⁷⁷ Kétségtelen, hogy a látás révén szerezhetjük a legtöbb ismeretet, a látás kínálja a „leggazdagabb" képet a környezetünkről. De nemcsak mennyiségi értelemben emelkedik ki a látószerv a többi érzékszerv közül, hanem „minőségileg" is, mivel a legmegbízhatóbb ismeretet adja. Mai szóhasználattal a látás révén a környezet tárgyait úgynevezett alapszinten kategorizáljuk,⁷⁸ vagyis a látott tárgyról szinte azonnal „leolvasható", hogy milyen instrumentális fogalom alá sorolható.⁷⁹ Egy konkrét madár látványa először mindig az alapszintű madár-kategóriát mozgósítja, s csak ezután soroljuk valamilyen alárendelt (pl. fecske, varjú, veréb stb.) és/vagy fölérendelt (pl. szárnyas, élőlény stb.) fogalom alá.⁸⁰ Végül a látás privilegizálásának harmadik oka az, hogy a látás révén szerzett tapasztalat maradandóbb, mint a többi érzékszerv által keltett benyomás, mely elillan, anélkül, hogy rögzülne. Még a végtelenbe vesző tájat is képesek vagyunk egyetlen tekintetben összefogni és elraktározni.⁸¹

73 Platón: Az Állam VII. Könyv, 516a-e. (ford. Jánosy István)

74 vö. Purcell (1999).

75 Az analitikus filozófián belül Nelson Goodman veti fel ezt a kérdés, ám ő egyértelműen szkeptikus választ ad: a valóságra és a nem létezőkre utaló képek (jelek) között nem tudunk különbség tenni egy külső, nem képi nézőpontból. Lásd fentebb..

76 Platón: Az Állam. VI. Könyv (ford. Jánosy István).

77 Az első két okról lásd Korsmeyer (1999).

78 A kategorizáció szintjeihez lásd Rosch és Lloyd(1978).

79 Ahogy a korábbi fejezetekben utaltunk rá, a szaglás és a hallás elsősorban az egyedfelismerést szolgálja az emlősöknél, részint azért, mert a feromon molekulák az adott testről váltak le, tehát fizikailag jelzik azt, részint mert, a hallásérzékelés mechanikai úton történik, a halló idegsejtek különálló frekvenciákra érzékenyek, így az adott tárgy által kibocsátott (emberi hang) egyedi hullámhossz válik jelölővé.

80 Neisser (1994) amellett érvel, hogy az alapszintű kategóriák végső soron az ökológiai elméletből ismert affordanciákból származnak, annak bizonyos értelemben vett absztrakciói. E felfogás közel áll az alaklélektanhoz, de azzal együtt, hogy az „alak" észlelése közvetett.

81 vö. Jonas (1954)