A Platónnál meglévő ismeretelméleti ambivalencia azonban a művészet szempontjából akkor válik meghatározóvá, amikor a Nap és a szem platóni egylényegűségéből kiindulva a gondolkodás eljut odáig, hogy nemcsak a fény felfogását, érzékelését tulajdonítja a szubjektumnak, hanem - a neoplatonista részesülés-tan alapján - azt a képességet is, hogy maga is kibocsát fényt. Míg Platón még feltételezte, hogy a lélek két - „alsó" és „felső" - szférájának ugyanazon dolgok a tárgyai, a látható formák, a keresztény középkor a látás platóni metaforáját az értelemre, az emberi elmére alkalmazta oly módon, hogy benne, mint egy tükörben, a látható ellentétek és differenciák feloldódnak, illetve megalapozódnak. A speculum a szubjektum és az objektum egységét, a speculatio pedig a létezők megalapozását jelentette. Éppen ezért a speculum nemcsak tükröződés, hanem öntükröződés is. Az alapvető kérdés azonban, melyet az elkövetkező évszázadok egyre vehemensebben tesznek vita tárgyává, az emberi elme ontológiai státusa. A folyamat tetőpontja majd csak a romantikával jön el, de látni kell, hogy az első lépés a platóni Nap-fogalom kettős természetének literalizációja volt. Amíg Platónnál a Nap intelligibilis természete az idea-hasonlatból származik, addig a középkori és későbbi „belső" látás (speculatio) a szemnek mint belső látásnak egyre „aktívabb" szerepet tulajdonít. A tükör révén a belső szem válik minden egység megalapozó tekintetévé. Persze ehhez szükség volt arra, hogy Platón eidos fogalmát a keresztény gondolkodás az isteni elv alapján újraértelmezze. Az eidos Platónnál a láthatatlan fény, az, ami elvonatkoztatás révén az egyesből megmarad, míg a középkorban az Imitatio Dei a prizma által nem megtört fehér fény, mely a színről színre látást teszi lehetővé. Az intelligibilis fénnyel szemben megjelenik a megfigyelés (observatio), melynek az egyessel van dolga. Ahhoz, hogy a romantikáig a művészet valóban nagykorúvá váljon, két elméleti lépést kell a gondolkodásnak végrehajtania. Egyrészt a látás domináns metaforáján belül az emberi elmének - az eidoszból és a Napból egyaránt részesülve - cselekvővé, teremtővé kell válnia. Más szóval az ember teremtett természete (natura naturata) mellett helyet kell találnia a teremtő természetének (natura naturans). Másrészt a létező természethez való viszonyban is lassú változás áll be. Ennek lényege, hogy a reneszánsz megjelenésével elmozdul a természet ismert és ismeretlen tartománya közti határvonal, melyet legpregnánsabban a kertművészetben beállt radikális változások jeleznek, melyeket egy későbbi fejezetben tárgyalunk. A kert mindenkoron a kultúra által meghódított, megművelt természet és az ismeretlen vadon közti mezsgyét jeleníti meg. A másik tényező a vadon felderítésének, megismerésének vágya, melynek egyik első dokumentált esete a költő Petrarca 1350-ben keltezett levele, melyben beszámol arról az élményéről, melyet az Alpokban, a Ventoux-hegyen élt át. A felfedezések kora természetesen katalizálja ezt a vágyat, egyre-másra jelennek meg az élménybeszámolók, útleírások. Mégis az esztétikai tapasztalat és a művészet története szempontjából következő jelentős lépés az angol filozófusnak, Samuel Johnsonnak a skót felföldekre tett utazása. Az erről kiadott könyv már világosan jelzi, hogy az ismeretlen meghódítása egy esztétikai kategória, a fenséges térhódításával jár együtt. A fenséges fogalma kulcsszerepet játszik az esztétikai tapasztalatban, mivel történetileg az érzéki újnak a kihívását hordozza az értelem számára, ahogy erről a korábbi fejezetekben volt szó. Ennek különösen azért van nagy jelentősége, mert az esztétika kifejezése, az aesthesis az antikvitás óta az egyéni érzékelést jelentette, mely szemben állt a tudás - theoria és eidenai - fogalmával, mely közös és nyilvános jellegű volt. Mindkét kifejezés a látás paradigmájára utal: theater annyi, mint „odafigyelni valamire", „észrevenni", eidenai pedig „valamit korábban meglátni".⁸⁵ Jóllehet az esztétikának mint önálló diszciplínának a megjelenésére a XVIII. századig várni kell, s alapvetően a spekulatív filozófia felől következik be. Maga a kifejezés, „íz(le)lés" az érzékszervi hierarchia fölborulását jelzi, azt, hogy a tudás kategoriális és közösségi természetével szemben a hangsúly áttevődik az „alacsonyabb" érzékszervekre, melyek a látással szemben „testi", azaz érzéki és egyedi érzeteket kínálnak.

85 vö. Jay (1993):23-24.