Azáltal, hogy az ember elkeretezte magának a környezetének egy részét egyszersmind megteremtette a lehetőséget, hogy az ily módon különössé tett dolog önmagától független jelentést hordozzon számára, amennyiben nem szükségképpen kapcsolódik azokhoz a fizikai (és később kulturális) tulajdonságokhoz, amelyek az adott dolgot funkcionálissá tehetik az ember számára. Egy kavics, egy kagyló vagy bármi más felruházódhat olyan jelentéssel, mely független a kavics, kagyló stb. mindennapi használati értékétől. A kavicsot használhatjuk útburkolásra, a kagylót használhatjuk formázásra, de bizonyos trópusi társadalmakban a pénzt helyettesítheti. Ez utóbbi funkciója azonban már tartalmazza a kiválasztás mozzanatát, hiszen azért lehet értékközvetítő eszköz, mert a társadalom tagjai különössé tették sajátos kinézete miatt. Fizető funkciója tehát részben függ fizikai tulajdonságaitól, azonban túl is mutat rajtuk, amennyiben a közösség tagjai számára az értéket ábrázolja vagy szimbolizálja. E funkciója még a mindennapi használathoz kapcsolja, akárcsak az a mód, ahogyan Golding regényében, A legyek urában a szigetre vetődött fiúk használják: aki a kezében tartja, annak joga van beszélni a többiekhez. Ez a funkció már egyértelműen a modern kori politikai használatra, a képviselésre utal. A parlamentben a képviselők az elvárások szerint nem a saját nézeteiket igyekeznek érvényre juttatni, hanem azokét az emberekét, akiket képviselnek, azaz reprezentálnak. De a reprezentáció kifejezése nem ezzel a politikai funkcióval került a köztudatba, hanem a „művészet" megszületésében játszott szerepe miatt.

Habár a művészet történeti kialakulását itt nem tárgyalhatjuk, egy-két releváns pillanatát meg kell említenünk. Amikor egy kagylót vagy papírlapot vagy netán az aranyat pénzként használják, a dolog ugyan fizikai tulajdonságitól részben független jelentést hordoz, nevezetesen a piaci értéket, de ezt minden egyes csere (fizetés) alkalmával meg is jeleníti, azaz jelenvalóvá teszi. Ezzel szemben a művészet keletkezésekor éppen ez a megjelenítés, prezentálás [praesens = jelen idő] működik másképpen. A klasszikus művészettörténeti elemzések szívesen indulnak ki a korinthoszi lánynak az antikvitásból származó legendájából. E szerint a lány, mielőtt szerelmese vízre szállt volna, krétával körberajzolta a falra vetülő árnyékát, hogy így örökítse meg a maga számára, vagyis jelenvalóvá tegye akkor is, ha nincs ott. Később, a reprezentációt újraértelmező neoklasszicista festészet számára e legenda a festészet születését „reprezentálta". (63-64. kép)

63. kép: Jean-Baptiste Regnault: A festészet születés (L'origine de la peintur), 1785, olaj és vászon, Château de Maisons-Laffitte

64. kép: Joseph-Benoît Suvée: A rajzolás születése (Dibutades ou l'Origine du dessin), 1791, Groeningemuseum, Bruges

A körvonal, az árnyék „képe" kétszeresen is távol esik az eredeti alaktól. Megjelenítő erejét azonban abból nyeri, hogy születésekor az „eredeti" és a leendő kép között fizikai hasonlóság állt fenn, még ha ez csupán az alak körvonala, sziluettje. Ha a kép képes jelenvalóvá tenni a nem jelenlévőt, ezt a klasszikus értelemben a „másolat" (kép) és az „eredeti" hasonlósága révén éri el. Nem úgy „képvisel" (reprezentál) a kép tehát, ahogy a modern képviseleti politikában történik, ahol a képviselőnek nem kell fizikailag hasonlónak lennie azokhoz, akiket képvisel. E hasonlóság megtévesztő is lehet, a másolat és az eredeti „összekeverésére" sarkallhat. Nem véletlen, hogy Platón mélyen elutasította a képi ábrázolást mint olyat, ami egyrészt eltereli a figyelmet a létező világról, másrészt annak kétszeres másolata. Az első a lelket rontja meg, mert felkelti a vágyat valami olyasmi iránt, ami nem az, aminek mutatja magát. Másrészt félrevezet azért is, mert nem az ideákhoz irányít, amelyekhez képest a világ dolgai már eleve másolatok, hanem e másolatok másolatát kínálja. A képek révén történő jelenvalóvá tételnek e kétszeresen is megtévesztő jellege fejeződik ki a re-prezentáció kifejezésben. A „re" előtag arra utal, hogy a kép újra-megjeleníti azt, ami előzetesen már létezett, annak jelenlévő „mása", megkettőződése, vagy ahogyan Platónnál szerepel, annak mimézise, utánzása.⁵³

Természetesen a művészet története során, a késő reneszánsztól fogva ez a jelentés radikálisan átalakul, s fokozatosan elveszti az „eredetihez" való hasonlóság értelmét, s a művészet mint utánzás fogalmát felváltja a művészetnek mint szimbolizációnak az értelmezése. Először a figuratív hasonlóságtól „szabadul meg" a romantika korszakában. Ez az „első" nagykorúság időszaka, de csak történetileg, ugyanis láttuk, hogy a különössé tevés, az elkeretezés már létrehozta a szimbolizáció lehetőségét anélkül, hogy szükségessé tette volna a fizikai hasonlóságot. Nem véletlen, hogy a modern művészet, mely eljut a tiszta absztrakció fogalmához, s ezáltal egy „második" nagykorúsághoz, előszeretettel nyúl a törzsi kultúrák kifejezési formáihoz. Általában ettől fogva szokás a művészet önállóságáról, funkciónélküliségéről beszélni. Addig, ameddig a művészetet a hasonlóság, az utánzás kényszere határozta meg, szorosan kötődtek hozzá a mindennapi életben működő funkciók. A festészet egyik legfontosabb szerepe például a portrékészítés volt, amitől csak akkor tudott megszabadulni, miután megjelent a fényképezés,⁵⁴ s talán nem véletlen, hogy ez egybeesett a modern festészet (második) felnőtté válásával. Természetesen ehhez szükség volt bizonyos társadalmi és kulturális változásokra is, a képgyűjtemények felhalmozódása, a múzeumi tér megjelenése, ahol a képeket a nyilvánosság számára bemutatják, a mecénási, majd műgyűjtő rendszer kialakulása stb. Ha azonban ezektől a tényezőktől elvonatkoztatunk, a művészet elmúlt kétezer éves történetében a reprezentációnak vagy ábrázolásnak két egymással szemben álló tendenciája figyelhető meg.

53 vö. Bell (1998): 12-13.

54 vö. Bazin (1998).