A másik példa az újra-megjelenítés valóságot megkettőző jellegére az 1970-es évektől fellépő hiperrealizmus. Az op-artból elsősorban Amerikában kibontakozó irányzat markáns képviselői Duane Hanson és John De Andrea, akik Marcell Duchamp ready-made-jei és Warhol konzervdobozai nyomdokain haladva valóban élethű szobrokat készítenek. (71-72. kép)

71. kép: John De Andrea: A szfinx (Sphinx), 1987, poliészter és olaj

72. kép: Duane Hanson: Supermarket Lady, 1970, poliészter

Technikailag a hiperrealizmus visszavezethető az úgynevezett effigiesre, mely a reneszánszban a síremlékeken a halott ember „testét megtartja annak szociális identitásában, miközben a valódi test lenn a sírban oszló holttestként vált ki a társadalomból"⁶⁶ Az effigiesek Belting elemzése szerint egy lényegi kettőséget hordoztak, amennyiben a természetes testen túl, sőt annak ellenében a „megjelenő" szociális test képe. Az effigies mint test-kép egyrészt maga volt a test, Marinnel szólva, azt a testet tette jelenvalóvá a halotti rituáléban, amelyre a társadalom az illető életében a szerepet ráruházta. Másrészt az effigies a test képe is volt, s mint ilyen elfedte a természetes test halálát. E kettőségnek egyik legfelforgatóbb ábrázolása Hans Holbein Halott Krisztusa.

73. kép: Hans Holbein: A halott Krisztus (Dead Christ), 1522, Pinacotea di Brera, Milánó

A kép felforgató ereje abból ered, hogy a festő a halott Krisztus „természetes" testét abban az átmeneti „pillanatban" (a három nap alatt, míg a sírban feküdt) ábrázolja, amikor még képes megjeleníteni azt az ideális testet, mely az isteniség képe (volt).⁶⁷ Az effigiesek sorsa azonban a következő századokban a halotti rituálék eltűnésével leáldozott, s az orvostudomány fejlődésével az ideális test képe az anatómiai arányokra korlátozódott. Megjelentek a viaszból készült halotti maszkok (votívfigurák) és anatómiai alakok, míg végül „a régi effigiesek üzleti célú kiaknázásának végső fázisát Madame Tussaud viaszfigurái jelentették, amiket immár a test jól sikerült hamisítványaiként csodáltak meg."⁶⁸

Az effigiesektől a panoptikumig vezető utat úgy tekinthetjük, mint a valóság megkettőzésének funkcióvesztését. A viaszbábuk nem rendelkeznek sem a kép-test kettőségével, sem az ideális test arányaival. A panoptikumban kiállított viaszbábuk a test élethű másai, pusztán a test látványát kínálják, de nincs képviseleti értékük. A hiperrealizmus „bábui" azonban nem a test vizuális pótlékai. Az irányzat képviselőit nem a szószerinti hiperrealista hatás érdekli, hanem az emberi kultúrák sztereotípiái. Ahogy Hanson fogalmaz, „[n]em az életet kettőzöm meg, hanem az emberi értékekről teszek állításokat." Ha megnézzük Ron Mueck szobrát, amit saját apjáról készített annak halálakor, hasonlónak érezhetjük Holbein képéhez, noha nem hordoz krisztológiai jelentést. (74. kép)

74. kép: Ron Mueck: Halott apa (Dead Dad), 1996-97, szilikon, akril és emberi haj, Stefan T. Edlis Gyűjtemény, Chicago

Mégis ugyanabban az átmeneti pillanatban ábrázolja a halott apát, mint Holbein Krisztust a sírjában. Mueck szobra esetében a kettősséget azonban a test mérete és mezítelensége hordozza. A mezítelensége miatt a test nem lehet effigies, nem jelölheti a felravatalozott testet, miképpen a sírban lévő testet sem. Sokkal inkább tűnik úgy, mintha ebben a térben létezne, mintha (még) idetartozna. De éppen ezt az idetartozást teszi Mueck kétértelművé azzal, hogy a szobrait általában a valódi méretekhez képest vagy hatalmassá, vagy kicsivé torzítja. A Halott apa az életnagyság 2/3-a, míg számos későbbi műve az életnagyságnál háromszor-négyszer nagyobb. (76. kép) Mueck bevallása szerint a látható felszín alatti életet akarja megragadni. A szobrai Francis Bacon képeinek térhatásához hasonlíthatóak. Bacon vásznai szintén az életnagyság többszörösei, s kilépnek a nézői térbe, szinte magukba zárják a nézőt. Mueck szoboralakjai eltúlzott méretüknél fogva szintén „betörnek" a néző terébe, vagy megállítanak minket, vagy átlépünk rajtuk. Mueck szuperméretű szobrai pontosan illusztrálják Ramachandran szupernormális ingerről tett megállapításait. A felnagyítás vagy kicsinyítés következtében egy új reprezentációs igénnyel lépnek fel, melyet a torz méret és az élethű ábrázolás feszültsége működtet. E szobrok nem „viaszfigurák", mert bejelentik magukat mint szobrok - akár meg is mozdulhatnának -, de azért sem, mert ha krisztológiai jelentést nem is hordoznak, reflexív viszonyulásra késztetnek.

75. kép Ron Mueck: Ágyban fekvő nő, 2005, 161.9 x 649.9 x 395 cm, vegyes technika, Queensland Gallery of Modern Art

66 Belting (2003): 113.

67 vö. Belting (2003): 114-5.

68 Belting (2003): 120.