Habár az ikonfestészet is bizonyos mértékig felhasználta a perspektivikus hatást, nem a látás mechanizmusának utánzása motiválta, hanem az ikon „képen túli" transzcendentális erejének kifejezése. A bizánci művészet, hasonlóképpen az egyiptomi, távol-keleti ábrázolásokhoz (80. kép), a fordított perspektívát alkalmazta, melyben a párhuzamosok (ortogonálisok) nem a kép mélységében lévő enyészpontban (iránypontban) futnak össze, hanem ellenkezőleg, a kép síkja „előtt" a néző felé konvergálnak. A festmény tere ezáltal kitágul a néző felé, mintha nem is a néző nézné a jelenetet, hanem a kép vonná be saját terébe a nézőt. (81. kép)

80. kép: Japán fametszet, XIX. sz.

81. kép: Andrej Rubljov: Szentháromság, 1425-27, olaj és fa, Tretyakov Galéria, Moszkva

Az ortodox ikon nem kínálkozik fel a látás számára, nem állítja fókuszpontba a nézőt, hanem marginalizálja. Az ikon nem abból meríti az erejét, hogy hűen utánozza a látványt, hanem a nézővel való „fizikai" kontaktus által, mint az index, melyet a dologgal való közelsége vagy szomszédossága ruház fel a jelölő tulajdonságával. Az ikon rituális vagy kultikus szereppel rendelkezik, melyet az ábrázolás materiális jellege, „szubsztancionalitása" biztosít számára. Az ikonnak a festő szent állapotából következően az egyedi elkészítése, a megfestése kölcsönzi a transzcendenciával való egylényegűséget. A kép világa ontológiailag valódibbnak és hatalmasabbnak mutatkozik a néző létező világánál, belenyúlik a nézői térbe, mintegy ráközelít a nézőre, míg a lineáris perspektíva a néző kitüntetett nézőpontján alapszik, a képi világot e ponttól távolodva ábrázolja.