Duccio és Giotto jelentősége Panofsky szerint az, hogy a zárt térábrázolást valóban áttetszővé, átláthatóvá alakították elsősorban az iránytengelyes elv továbbfejlesztésével. Az ablak-metafora voltaképpen ettől kezdve alkalmazható a perspektivikus ábrázolásra, ekkor válik a kép síkja valóban képsíkká, amelyen keresztül nézhetjük a jelenetet. Az iránytengelyes szerkesztés esetében az ortogonálisok egy közös tengely vagy tengelysík felé futnak, anélkül, hogy egy pontban találkoznának. A tetőszeletek ortogonálisai jobbára párhuzamosak, így egy halszálkához hasonló szerkezetet alkotnak. Ilyen például Ugolino da Siena Utolsó vacsorája. (93. kép)

93. kép: Ugolino da Siena: Utolsó vacsora (Ultima cena), 1325-30, tempera és fa, The Metropolitan Museum of Art, New York

Duccio a belső tér kazettás tetőszerkezetét alkotó belső tetőszeletek ortogonálisait egy középpontba vezeti, melyet általában külön is jelez egy kör alakú dísszel a fal közepén, ugyanakkor az oldalsó ortogonálisokat majdnem párhuzamosan futtatja úgy, hogy azok „már az antikvitásból ismert módon a vízszintes felé 'belengenek'".⁹⁵ (Vö. 94-95. kép)

94. kép: Duccio di Buoninsegna: Lábmosás (Lavanda dei piedi), 1308-11, tempera és fa, Siena, Museo Opera del Duomo

95. kép: Duccio di Buoninsegna: Jézus beszél a tanítványaihoz, 1308-11, tempera és fa, Siena, Museo Opera del Duomo

A térszeletek belső ortogonálisait azonban a két-két párhuzamos találkozási pontjaihoz igazítja, így jelentősen túllép az iránytengelyes elven, s nagy lépést tesz az iránypontos szerkesztés felé.

95 Panofsky (1984): 227. 42. lj.