Ezt fejezi ki a látógúla, melynek origójában a néző szeme, az alapjánál a háromdimenziós tárgy vagy jelenet található, a kétdimenziós kép pedig projekció révén a gúlát metsző képzeletbeli síkon keletkezik. Az ábrázolt jelenet e sík mögött, a néző pedig e sík előtt helyezkedik el. (82. kép)

82. kép: A látógúla,

A látógúla szerepe arra is rávilágít, hogy a perspektivikus ábrázolás nem lehet kizárólag konvenció kérdése, mivel a párhuzamosok konvergenciája és a rövidülés az emberi látás működésében is fontos szerepet játszik. A szemünk által kínált látvány feldolgozása során fontos a látott tárgyak távolságának a kiszámítása. Az emberi vizuális rendszer több úgynevezett mélységjelzést alkalmaz: (A) monokuláris forrásokat: takarás, látszólagos nagyság, fénykontraszt, színek (a melegebb színű tárgyakat közelebbinek érzékeljük, mint a hidegebb színűeket), textúra gradiens (minél részletesebb képét látjuk egy tárgynak, annál közelebbinek érzékeljük), a levegő perspektíva a távoli tárgyak körvonalai elmosódottabbak), lineáris perspektíva, mozgás parallaxis (ha a néző mozog, a tőle távolabbi dolgok lassabban mozognak, mint azok, melyek közelebb vannak hozzá), a fókusz áthelyezése, a horizontvonalhoz való viszonyítás (a távolabbi dolgok alsó vonala közelebb látszik a horizonthoz, mint a közelebbi dolgoké). (B) binokuláris forrásokat: konvergencia (a két szem által bezárt szög, ha egy adott tárgyat nézünk), sztereopszis vagy sztereolátás (a két szem a világ nem teljesen egybevágó látványát adja). A lineáris perspektíva tehát olyan „eszköz", melyet az emberi szem az evolúció során megtanult kiaknázni a távolság kiszámítására. Az, hogy egy adott kultúra él-e ezzel az eszközzel, természetesen más kérdés, éppen úgy, ahogyan a látszólagos nagyságot is felhasználhatja arra, hogy egy adott személy vagy dolog jelentőségét kifejezze. Több elméletíró (Panofsky, Gombrich, Nelson Goodman és mások) azonban amellett érvelt, hogy a lineáris perspektíva kulturális konvenció, melynek megjelenése ideológiai okokkal magyarázható. Ezzel szemben Wendy Steiner a lineáris perspektíva kialakulását a realizmus és vizuális narráció iránti igénnyel kapcsolja össze.⁹¹ Ez az igény minden bizonnyal kulturális okokra vezethető vissza, például az írástudatlanság ellensúlyozása vizuális narrációval. Az ablak-metafora egyértelműen azt jelzi, hogy a képi látványt igyekeznek a valóságos érzékeléshez közelíteni.

Mindazonáltal a lineáris perspektíva végső uralomra jutásában közrejátszhatott az a tényező is, hogy az érett reneszánsz perspektivikus ábrázolása, ahogy ezt Brunelleschi és Alberti megfogalmazta, a látógúla csúcsát a néző rögzített tekintetével azonosította. Ily módon a centrális perspektivikus ábrázolás a realizmusa mellett szimbolikus jelentésre is szert tehetett, amennyiben a kép nézőjét kitűntetett pozícióba helyezte, mely a látvány és a látható természet feletti uralmat jelképezhette. Az emberi szem, a tekintet uralkodói jellege párhuzamba kerülhetett Isten szemének mindenütt jelenvalóságával, s hozzájárulhatott a (költői) szemnek a romantika korában bekövetkező belsővé válásához. A lineáris perspektíva szimbolikus jelentése azonban nem állítható szembe annak optikai jelentőségével, mélységjelző szerepével.

91 vö. Steiner (2006).