A döntő lépést a Lorenzetti fivérek teszik meg, akik bevezetik a sakktábla mintázatú padlót mint alaplapot, s annak ortogonálisait először egyetlen iránypontba (enyészpontba) vezetik. Az egyik legjellemzőbb példa az Angyali üdvözlet (96. kép), melyen a sakktábla belső ortogonálisai valóban úgy vannak kiszerkesztve, hogy egy pontba találkoznak, azonban az oldalsó kockák vonalai már e ponttól kissé feljebb futnak, vagy bizonytalanok vagyunk, mivel a kép szélein a szétterülő ruha elfedi a padlót. Ugyanakkor a sakktáblaszerűen szerkesztett padló megjelenésével a figurák végre az alapsíkra nehezedhetnek

96. kép: Ambrogio Lorenzetti: Angyali üdvözlet (Annunciazione), 1344, tempera és fa, Pinacoteca Nazionale, Siena

Panofsky szerint a centrális lineáris perspektíva csúcspontja akkor következik be, amikor a padlózat ortogonálisait pontosan sikerül kiszerkeszteni. Ez először északon sikerül, ahol a flamandok, elsősorban van Eyck és Dirk Bouts empirikus úton jutnak el a középpontosan szerkesztett képhez. Van Eyck Madonnájan még nem minden ortogonális tart egyetlen középpontba, de Bouts Utolsó vacsorája már tökéletesen megvalósítja a centrális perspektívát. (97-98. kép)

97. kép: Jan van Eyck: Paelle kanonok Madonnája (Madonna of the Canon Joris van der Paele), 1436, olaj és fa, Musée Communale des Beaux Arts/ Het Groeninge Museum, Brugge

98. kép: Dieric Bouts: Utolsó vacsora (Het laatste avondmaal), 1464-67, olaj és fa, Sankt Peter, Louvain, Belgium

Itáliában jóval később, Piero della Francesca Prospectiva pingendi című művében jelenik meg először a padló középpontos szerkesztése, majd Alberti A festészetről című traktátusában mutatja be a sakktáblaszerű alapnégyzet matematikai kiszerkesztését, habár magát a módszert Brunelleschi, az építész „fedezte fel". A matematikailag kritikus pont a sakktáblaszerű padló úgynevezett transzverzálisainak (keresztirányú egyeneseknek) a pontos megszerkesztése. Az eredmény egy olyan belső térképződmény, mely egynemű (homogén) és oldalirányban és mélységben egyaránt végtelenül tágul. Alberti kimondja, hogy „a kép a látógúla metszete", s ezzel az ablak-metafora a festészetben végérvényesen uralkodóvá válik. A tér ilyetén absztrakt, matematikai modelljében, ahol minden pont ekvivalens egymással, a tárgyak távolsága bármikor megállapítható és szerkeszthető.

Az, hogy a középpontos szerkesztés egyeduralkodó voltát jól mutatja Paolo Uccello egyik képe, Az Ostya csodája (99. kép), melyen a sakktáblaszerű padló és a mennyezet térszeletei éppen úgy egyetlen középpontba tartanak, mint a kép bármely ortogonálisa. (100. kép) Maga Panofsky is megemlíti Paolo Uccellónak a perspektíva iránti csodálatát. Ugyanakkor a kép érdekessége, hogy a szoba zárt tere miatt a néző legalább annyira láthatja a képet egy hálós szerkezetben, mint középpontosan. (101. kép)

99. kép: Paolo Uccello: Az Ostya csodája (Miracolo dell'ostia profanata), 1465-69, olaj és fa, Galleria Nazionale delle Marche, Urbino,

100. kép: Paolo Uccello: Az Ostya csodája, középpontos szerkezet

101. kép: Paolo Uccello: Az Ostya csodája, hálós szerkezet