A centrális lineáris perspektíva közel kétszáz éves kialakulási folyamatát (Ducciótól Piero della Francescáig) megelőzte a térábrázolásnak különféle ókori és középkori formái, melyeket Panofsky történeti részletességgel igyekszik egy közös szálra felfűzni. A kiindulópont az ókori, s különösképpen a római térábrázolás. Panofsky szerint az ókoriak a teret alapvetően diszkontinuusnak tartották és ábrázolták, alapvetően azért, mert az „ókor művészete tiszta testművészet volt, mely nem pusztán a láthatót, hanem a tapinthatót is elismerte valóságnak".⁹² Így nem juthatott el odáig, hogy a testeket és a térközeiket valamiképpen egységesítse, s mindkettőt ugyanannak a szubsztanciának a változatainak tekintse. A későbbi homogén rendszertérrel szembeállítva az ókori ábrázolt tér úgynevezett „aggregátumtér", melyben a térbeliség az egymásfelettiség és egymásmögöttiség különféle módozataiban van jelen.

83. kép: Platón Akadémiája, mozaik, Pompei, Kr.e. I. sz.

Az aggregátumtérben „a testek nem sorolódnak be a méretviszonyok egyetlen egynemű és határtalan rendszerébe, hanm csupán úgy jelennek meg, mint egy elhatárolt tartály egymáshoz kapcsolódó tartalmazottjai."⁹³ A tartály metaforája helyett négyzetes térként szokás utalni a római villák képi ábrázolásaira. Az elkeretezés azonban a tárgyakat nem egy síkfelületbe zárja, hanem egy heterogén testi kapcsolatokkal átszőtt térbe.

84. kép: A megvesszőzés, freskó, Villa dei Misteri, Pompei, Kr.e. 40

A pompei mozaikon, ha enyhén is, de felbukkan a fordított perspektíva. A rómaiak ugyanakkor jól ismerték a párhuzamosok összetartását, s felhasználták a villák freskóin mélységi illúzió keltésére, így például Boscorealéban is. (85. kép)

85. kép: Publius Fannius villája, Boscoreale, 50-40 Kr.e.

A lineáris perspektívát azonban nem tudták megszerkeszteni, mivel, ahogy ezt Vitruviustól tudjuk, a recehártyán keletkező kép görbültségéből indultak ki, s az ortogonálisokat és a transzverzálisokat (keresztvonalakat), azaz egy sakktábla alakzatot, szögperspektivikus módon próbálták kiszerkeszteni. (86. kép) Azonban a sakktáblát csak pontatlanul, a későbbi iránytengelyes megoldáshoz látszólag hasonló formában tudták kiszerkeszteni. (Vö. 87. kép)

86. kép: Egy derékszögű belső tér antik szögperspektivikus kiszerkesztése. Panofsky (1984): 179.

87. kép: Duccio di Buonansegna: Utolsó vacsora (Ultima Cena), 1308-11, tempera és fa, Museo dell'Opera del Duomo di Siena

Jóllehet Ducciónál nem a szögperspektíva miatt nem tartanak az ortogonálisok egyetlen iránypontba, a hasonlóság Vitruvius szerkesztésével szembeötlő. Az iránytengelyes szerkesztés megjelenésére azonban a középkorban el kellett jutni a testek közeit kitöltő homogén tér fogalmához. Ez az út Panofsky elbeszélésében a bizánci mozaikábrázolásokon és a románkori művészeten át vezetett. Az első lépés az antik perspektivikusság visszaszorítása, a tájnak és az épületeknek „kulisszákká", díszítő jellegűvé alakítása. Ez elsősorban a vonal és a sík felület előtérbe állításával érik el. Az Ábrahám történetét elmesélő mozaikon jól láthatóak ezek az elemek, az alakok egymás mellett helyezkednek el, sőt a fordított perspektíva, a lefelé fordított lábfejek „lebegő" állása.

88. kép: Szentháromság (Trinita), 547, mozaik, San Vitale, Ravenna

92 Panofsky (1984): 180.

93 Panofsky (1984): 182.