1. A tudományos ökológiai szemlélet körvonalai és a filmművészet kialakulása
A XX. század humánökológiai szemléletének kialakulásához az előző századokban bekövetkezett eredmények nagymértékben hozzájárultak. Korunk szemléletének megalapozásához az út az intuitív, a természet-társadalom-ember egységességére épülő környezetfelfogástól elrugaszkodva vezetett annak kölcsönhatásban álló mellérendelt rendszerként történő felfogásához. A megismerés, mérés, kísérletezés, ellenőrzés, gyakorlati alkalmazás módszereivel dolgozó szaktudományos partikularizáció tanulságait felhasználva, ismereteit szintézisbe hozva jut el a humánökológia transzdiszciplinájához. A történeti folyamatok paradoxonja tárul fel, amennyiben szükségszerűnek tekintjük a szétválasztás folyamatait az új szemlélet megszilárdulásához.
A történeti mozgásokat követve látható, hogy a XIX. századtól kezdve a gazdasági haszon alapú természetátalakító tevékenység méreteiben megnövekedett, s lassan globális méretűvé vált. Bebizonyosodott az is, hogy a mechanika nem lehet univerzális tudomány, a racionalizmus nem nyújt kielégítő magyarázatot, érdemes figyelembe venni a megmagyarázhatatlan, irracionális dolgokat, jelenségeket.
A filozófiai gondolkodás területén kétféle stílus vált uralkodóvá: a természettudományos beállítottsággal, racionalizmussal rendelkező pozitivista tudományfilozófia és az életfilozófiai irracionalitás. Az előbbi a tudomány és a technika fejlődésétől remélte a társadalom problémáinak megoldását, az utóbbi a metafizikai kérdéseknek szentelt nagyobb figyelmet.
Az ökológiai szemlélet formálódásában a biológiai kutatások alakulása hozott előrelépést: jelentősek mind az individuális, mind pedig a szupraindividuális szerveződési szintre vonatkozó eredmények. Ezek nyomán felismerték, hogy a természeti folyamatok a Földön globális jellegűek, feltárult a mikrobiológia világa és elmélyült az antropológiai vizsgálódás. Hatásukra például az orvostudományban eredményesen alkalmazták a vakcinákat a járványos betegségek gyógyítására. Felülmúlhatatlan többek között Pasteaur (1822-1895) kísérleti bizonyítása a mikroorganizmusok működéséről, az aerob és anaerob baktériumok szerepéről az erjedés és a rothadás folyamataiban, ami közelebb vitt a szerves anyagok körforgásának megértéséhez, az ökológia tudományos szemléletéhez.
Fontos terület lett az ember ép és károsodott idegrendszerének kutatása, ami hozzájárult környezetéhez fűződő kapcsolatának jobb megértéséhez. Lényeges vizsgálódásnak bizonyult az agyfunkciók lokalizációjára irányuló ismeretfeltárás. Megállapították, hogy a beszéd funkciói az egyik agyféltekéhez kötöttek, s ezért még a XX. század elején is dominánsnak tartották a beszédértést és a beszédmotorikát szabályozó féltekét. [51] Csak a század második felében tisztázódott részleteiben, s vált pontosabbá ezen elsődlegesség, nevezetesen az a tény, hogy a féltekék működését illetően olyan differenciális specializációról van szó, amely az ember filogenetikai örökségének része, és evolúciós előnyként értékelhető az emberré válás folyamatában.
A természetkutatás tudományossá tételében Alexander von Humboldt (1769-1859) fogalmazott meg korát meghaladó alapvetéseket, nevezetesen, hogy a természeti jelenségeket legszélesebb kölcsönhatásban mint a nagy egészhez tartozókat szükséges megérteni és elemezni. Utazásai során többféle irányú kutatást folytatott, s a terepen gyűjtött tapasztalatai megerősítették abbéli gondolatában, hogy az élővilág kialakulását, eloszlását, jellegzetességeit a Földön tágabb, komplexebb összefüggésbe kell helyezni. A földrajzi szélesség és a tengerszint feletti magasság mérésével egzakt tényeket szolgáltatott arról, hogy a talaj, az éghajlat, a növények, az állatok horizontális és vertikális zónák szerint helyezkednek el. A zonalitás, az európai és a dél-amerikai kontinensen végzett vizsgálódások összevetésével Humboldt megalapozta a biogeográfia tudományát, s újabb lépést tett előre a tudományos ökológia terén. Terepmunkája során feltűnt számára, hogy adott földrajzi területen a biológiai különbségek nagy számban találhatók meg. Ezt a tömegjelenséget valószínűsítve elérte a globális-bioszférikus szempontok beemelését a kutatásba. Elősegítette ezzel a mai geológiai felfogást és legfőképpen a fajok evolúciós vizsgálatát. Humboldt érdeme, hogy megvalósította a földrajzi, biológiai, oceanográfiai, meteorológiai gyakorlati ismeretek integrálását, „a tudományos igényű holisztikus szemléletet” (Nánási, 2005. 32). [52]
1809. február 12-én született a biológia egyik legalapvetőbb paradigmájának kidolgozója, a modern evolúcióelmélet atyja, Charles Robert Darwin (1809-1882). Könyve, A fajok eredete (1859) nem kizárólag a tudományos világképet változtatta meg, hanem végérvényesen megdöntötte a bibliai teremtéstörténet létjogosultságát. Másik művével, Az ember származásával (1871) és a nézetei nyomán kialakult darwinizmussal olyan elméletek láttak napvilágot, amelyek másfél évszázadig tartották magukat. Az evolúció általános törvényei alapján a ma élő fajok az egyszerű, ősi formákból fokozatos fejlődéssel alakultak ki. A törzsfejlődés során átalakultak, a szülőfajokból új fajok jöttek létre. Darwin a Galapagos-szigeteken megfigyelte a biológiai sokféleséget, leírta, de megfelelő magyarázatot, bizonyítékot még nem találhatott rá. A biodiverzitás, a természetes szelekció, az előnytelen változatok kipusztulása a létért való küzdelemben, a szaporodóképesség képezik evolúciójának kulcsfogalmait. Elméletét Gregor Mendel törvényeinek újraértelmezése támasztotta alá, [53] ami egyben a modern genetika megalapozását is jelentette. A gén szót 1909-ben Wilhelm Johannsen használta először.
Az ember származásának természettudományos értelmezése a legfontosabb, egyben kényes problémák egyikét jelentette a tudós számára. Darwin tényekre, az ember és állat anatómiai felépítésének, etológiájának összehasonlítására alapozott olyan általános elveket, amelyek a folyamatban szerepet játszhattak. Ezek között fontos az, hogy az emberi ős alacsonyabb rendű fajainak esetében a szaporodás, a létért való küzdelem és a természetes kiválasztás törvénye határozzák meg az evolúciót. Egyértelművé tette továbbá, hogy az erkölcsi érzék kifejlődésének alapja a társas ösztönökben rejlik, amely folyamatokban a természetes kiválasztás szerepe ugyan alapvető, de a szokás, a vallás, gondolkodás (akár közvetett vagy közvetlen) hatása sem hanyagolható el (Darwin, 1961. 670-672). A tagolt beszéd és a szellemi képességek az emberré válás fontos tényezői, amely fejlődésben a társas szokások, a kézhasználat, a tűz felfedezése jelentős szerepet játszott. Darwin az ember és a magasabb rendű állatok elméje közti különbséget inkább mennyiségi jellegűnek tartotta, ezen okból és a hasonlóság miatt sem fogadhatta el az ember természet felett álló státusát.
Az ember önismeretének, idegrendszerének vizsgálatára vonatkozó eredmények között kétségkívül jelentős Sigmund Freud (1856-1939) munkássága. Humánökológiai vonatkozásban neki köszönhető a valós ember-természet viszony megértése azzal, hogy rámutatott az ember önimádatára, önmaga túlértékelésére, észalapú önteltségére. Írásaiban kísérletet tett az ember pszichológiai jellemzőinek megismertetésére, s szembe kellett néznie az elutasítással. Freud saját esetét Darwin elméletének fogadtatásával hasonlítja össze, és megállapítja, hogy „a pszichoanalízis felfogása a tudatos és tudattalan viszonyáról súlyosan sérti az ember önérzetét. Ezt a sértést pszichológiának nevezem, s odasoroltam a mellé a biológiai sértés mellé, melyet az ember származásáról vallott tan idézett elő ama kozmológiai sértés folytatásaképpen, melyet Kopernikus felfedezésének köszönhetünk” (1989. 190; idézi Nánási, 2005. 31). Freud elméletében az ember személyiségének két összetevője közül a tudattalan jelentősebb, mivel arra épülnek a tudatos elemek. Az intellektus adottságai gyengébbek az ösztönkésztetésekhez képest, hangja bár halk, mégis felszínre kerül. A művészeti alkotások, a kulturális jelenségek vonatkozásában is fontosnak tartotta a lelki folyamatok tudattalan aktusait, amelyek a tudatos részekkel együtt az ember (az alkotó) lelki életének egészét képezik. A kultúra, a művészet produktumait Freud a vágyak, ösztönök elfojtásából eredő következménynek tartotta.
A Descartes nyomán kialakult karteziánus szemlélet szerint tehát az ember nem része a természeti folyamatoknak, akarata és esze révén azokból kiemelkedik és uralkodik rajtuk. Mivel az észnek ilyen kitüntetett szerepe van, a racionalitás áthatja a természetről, társadalomról való gondolkodást. Minden, ami a ráció uralmán kívül esik, leértékelődik, s a természet világát pusztán instrumentális értéke miatt veszik figyelembe. Általánosan elfogadott az, hogy az emberiség fejlődése azonos az észalapú civilizáció kiterjedésével, a környezet feletti egyre nagyobb fokú hatalom gyakorlásával. A karteziánus filozófia mint a modernitás ideológiája nem értékeli megfelelően a természetes vagy ahhoz közeli entitást, jelenségeket.
A homo sapiens észbeli képességei, sajátossága a biológiai evolúció eredménye, ami új lehetőséget nyitott az emberiség számára, nevezetesen a kulturális evolúció lehetőségét. Mindkettő együttes hatásának köszönhető az ember tulajdonságainak összessége, ekképpen egymással szembe nem állíthatók, hierarchikus sorrendbe nem rendezhetők. Egyre világosabbá vált, hogy az univerzumban, a társadalomban és az emberben léteznek olyan hatóerők, amelyek nem függenek az észtől, és önálló struktúrák képzésére képesek. Maga a bioszféra az a komplex jelenség, ami nem az ember akarata, esze szerint működik, s mindenkori állapotától maga az élet függ.
A karteziánus felfogás elutasításának két alapvető formája körvonalazható: az „irracionális” és a „racionális” ökofilozófia. Az előbbi az ész hatalmát elutasítja, s a gondolkodás racionalizmusában látja az ökológiai problémák okát, az utóbbi a mechanikus szemléletet tagadva őrzi meg a racionalizmust. Az irracionális környezetfilozófia képviselői továbbá a természet deszakralizálását, manipulálható objektummá, mechanikus dologgá történő lefokozását kifogásolják. Az emberi szűklátókörűség miatt a pusztán haszonszerző lehetőségként felfogott környezet tönkretételét meg lehet akadályozni, ha az ember megváltoztatja a természethez fűződő kapcsolatát, ha újra szakralizálja azt, és megtanulja önértéke alapján tisztelni. A szellemi válság gyökerének tekintik a tudomány uralmát a kultúra fölött, aminek következtében a szubjektum és az objektum szétválik, s a világ külső, az én uralmától függő tárggyá lesz. A racionális környezetfilozófia hívei úgy tartják, hogy az élet a mechanikától független anyag olyan speciális szerveződése, amely önmaga fenntartására és reprodukálására irányul, elszakadva az emberi céloktól (vö: Tóth I.J. 2005.41-42).
A természettudományok fejlődése terén a XX. századra kialakultak az individuális szerveződési szinteket vizsgáló partikuláris kutatások, s mellette a teljesség igényével fellépő szupraindividuális szint feltárásai nyernek teret, úgy mint a mikrobiológia, az antropológia, az idegrendszer konkrét kutatása. A biológia tudományának fejlődésében az evolúció kiemelten jelentős, amelynek alapegysége a faj, illetőleg a tényleges szaporodási közösség, a populáció. Felismerték, hogy a biológiai létezés alapja a változatok, a változékonyság megléte, azaz a biodiverzitás szükségessége alapvető életfeltétel a Földön.
A szaktudományok térnyerése, a specializálódás és a vele járó partikuláris gondolkodás történetileg megalapozott, ez vitathatatlan, azonban felerősíti különösen az ökológiai problémák globális jellegéből adódó paradigmaváltás szükségességét. Az új paradigma célja a partikularitás kereteinek szétfeszítése, a természet-társadalom-bölcsészettudományok elkülönülése, szembenállásának feloldása, az ember valós státuszának elismertetése – nevezetesen hogy egyszerre tartozik biológiai és kulturális struktúrákhoz. A globális problémák megértése és kezelése összekapcsolódik az ember által létrehozott közvetítő rendszerek elemzésével, fejlődésbeli szerepeinek feltárásával. Minden elemében lépéseket tesznek a kutatók a karteziánus határok átlépéseire, s megszületik a történetileg elkülönült tudományos ismereteket humanizáló szintézis új tudománya, a humánökológia.
A történeti mozgásokat követve látható, hogy a XIX. századtól kezdve a gazdasági haszon alapú természetátalakító tevékenység méreteiben megnövekedett, s lassan globális méretűvé vált. Bebizonyosodott az is, hogy a mechanika nem lehet univerzális tudomány, a racionalizmus nem nyújt kielégítő magyarázatot, érdemes figyelembe venni a megmagyarázhatatlan, irracionális dolgokat, jelenségeket.
A filozófiai gondolkodás területén kétféle stílus vált uralkodóvá: a természettudományos beállítottsággal, racionalizmussal rendelkező pozitivista tudományfilozófia és az életfilozófiai irracionalitás. Az előbbi a tudomány és a technika fejlődésétől remélte a társadalom problémáinak megoldását, az utóbbi a metafizikai kérdéseknek szentelt nagyobb figyelmet.
Az ökológiai szemlélet formálódásában a biológiai kutatások alakulása hozott előrelépést: jelentősek mind az individuális, mind pedig a szupraindividuális szerveződési szintre vonatkozó eredmények. Ezek nyomán felismerték, hogy a természeti folyamatok a Földön globális jellegűek, feltárult a mikrobiológia világa és elmélyült az antropológiai vizsgálódás. Hatásukra például az orvostudományban eredményesen alkalmazták a vakcinákat a járványos betegségek gyógyítására. Felülmúlhatatlan többek között Pasteaur (1822-1895) kísérleti bizonyítása a mikroorganizmusok működéséről, az aerob és anaerob baktériumok szerepéről az erjedés és a rothadás folyamataiban, ami közelebb vitt a szerves anyagok körforgásának megértéséhez, az ökológia tudományos szemléletéhez.
Fontos terület lett az ember ép és károsodott idegrendszerének kutatása, ami hozzájárult környezetéhez fűződő kapcsolatának jobb megértéséhez. Lényeges vizsgálódásnak bizonyult az agyfunkciók lokalizációjára irányuló ismeretfeltárás. Megállapították, hogy a beszéd funkciói az egyik agyféltekéhez kötöttek, s ezért még a XX. század elején is dominánsnak tartották a beszédértést és a beszédmotorikát szabályozó féltekét. [51] Csak a század második felében tisztázódott részleteiben, s vált pontosabbá ezen elsődlegesség, nevezetesen az a tény, hogy a féltekék működését illetően olyan differenciális specializációról van szó, amely az ember filogenetikai örökségének része, és evolúciós előnyként értékelhető az emberré válás folyamatában.
A természetkutatás tudományossá tételében Alexander von Humboldt (1769-1859) fogalmazott meg korát meghaladó alapvetéseket, nevezetesen, hogy a természeti jelenségeket legszélesebb kölcsönhatásban mint a nagy egészhez tartozókat szükséges megérteni és elemezni. Utazásai során többféle irányú kutatást folytatott, s a terepen gyűjtött tapasztalatai megerősítették abbéli gondolatában, hogy az élővilág kialakulását, eloszlását, jellegzetességeit a Földön tágabb, komplexebb összefüggésbe kell helyezni. A földrajzi szélesség és a tengerszint feletti magasság mérésével egzakt tényeket szolgáltatott arról, hogy a talaj, az éghajlat, a növények, az állatok horizontális és vertikális zónák szerint helyezkednek el. A zonalitás, az európai és a dél-amerikai kontinensen végzett vizsgálódások összevetésével Humboldt megalapozta a biogeográfia tudományát, s újabb lépést tett előre a tudományos ökológia terén. Terepmunkája során feltűnt számára, hogy adott földrajzi területen a biológiai különbségek nagy számban találhatók meg. Ezt a tömegjelenséget valószínűsítve elérte a globális-bioszférikus szempontok beemelését a kutatásba. Elősegítette ezzel a mai geológiai felfogást és legfőképpen a fajok evolúciós vizsgálatát. Humboldt érdeme, hogy megvalósította a földrajzi, biológiai, oceanográfiai, meteorológiai gyakorlati ismeretek integrálását, „a tudományos igényű holisztikus szemléletet” (Nánási, 2005. 32). [52]
1809. február 12-én született a biológia egyik legalapvetőbb paradigmájának kidolgozója, a modern evolúcióelmélet atyja, Charles Robert Darwin (1809-1882). Könyve, A fajok eredete (1859) nem kizárólag a tudományos világképet változtatta meg, hanem végérvényesen megdöntötte a bibliai teremtéstörténet létjogosultságát. Másik művével, Az ember származásával (1871) és a nézetei nyomán kialakult darwinizmussal olyan elméletek láttak napvilágot, amelyek másfél évszázadig tartották magukat. Az evolúció általános törvényei alapján a ma élő fajok az egyszerű, ősi formákból fokozatos fejlődéssel alakultak ki. A törzsfejlődés során átalakultak, a szülőfajokból új fajok jöttek létre. Darwin a Galapagos-szigeteken megfigyelte a biológiai sokféleséget, leírta, de megfelelő magyarázatot, bizonyítékot még nem találhatott rá. A biodiverzitás, a természetes szelekció, az előnytelen változatok kipusztulása a létért való küzdelemben, a szaporodóképesség képezik evolúciójának kulcsfogalmait. Elméletét Gregor Mendel törvényeinek újraértelmezése támasztotta alá, [53] ami egyben a modern genetika megalapozását is jelentette. A gén szót 1909-ben Wilhelm Johannsen használta először.
Az ember származásának természettudományos értelmezése a legfontosabb, egyben kényes problémák egyikét jelentette a tudós számára. Darwin tényekre, az ember és állat anatómiai felépítésének, etológiájának összehasonlítására alapozott olyan általános elveket, amelyek a folyamatban szerepet játszhattak. Ezek között fontos az, hogy az emberi ős alacsonyabb rendű fajainak esetében a szaporodás, a létért való küzdelem és a természetes kiválasztás törvénye határozzák meg az evolúciót. Egyértelművé tette továbbá, hogy az erkölcsi érzék kifejlődésének alapja a társas ösztönökben rejlik, amely folyamatokban a természetes kiválasztás szerepe ugyan alapvető, de a szokás, a vallás, gondolkodás (akár közvetett vagy közvetlen) hatása sem hanyagolható el (Darwin, 1961. 670-672). A tagolt beszéd és a szellemi képességek az emberré válás fontos tényezői, amely fejlődésben a társas szokások, a kézhasználat, a tűz felfedezése jelentős szerepet játszott. Darwin az ember és a magasabb rendű állatok elméje közti különbséget inkább mennyiségi jellegűnek tartotta, ezen okból és a hasonlóság miatt sem fogadhatta el az ember természet felett álló státusát.
Az ember önismeretének, idegrendszerének vizsgálatára vonatkozó eredmények között kétségkívül jelentős Sigmund Freud (1856-1939) munkássága. Humánökológiai vonatkozásban neki köszönhető a valós ember-természet viszony megértése azzal, hogy rámutatott az ember önimádatára, önmaga túlértékelésére, észalapú önteltségére. Írásaiban kísérletet tett az ember pszichológiai jellemzőinek megismertetésére, s szembe kellett néznie az elutasítással. Freud saját esetét Darwin elméletének fogadtatásával hasonlítja össze, és megállapítja, hogy „a pszichoanalízis felfogása a tudatos és tudattalan viszonyáról súlyosan sérti az ember önérzetét. Ezt a sértést pszichológiának nevezem, s odasoroltam a mellé a biológiai sértés mellé, melyet az ember származásáról vallott tan idézett elő ama kozmológiai sértés folytatásaképpen, melyet Kopernikus felfedezésének köszönhetünk” (1989. 190; idézi Nánási, 2005. 31). Freud elméletében az ember személyiségének két összetevője közül a tudattalan jelentősebb, mivel arra épülnek a tudatos elemek. Az intellektus adottságai gyengébbek az ösztönkésztetésekhez képest, hangja bár halk, mégis felszínre kerül. A művészeti alkotások, a kulturális jelenségek vonatkozásában is fontosnak tartotta a lelki folyamatok tudattalan aktusait, amelyek a tudatos részekkel együtt az ember (az alkotó) lelki életének egészét képezik. A kultúra, a művészet produktumait Freud a vágyak, ösztönök elfojtásából eredő következménynek tartotta.
A Descartes nyomán kialakult karteziánus szemlélet szerint tehát az ember nem része a természeti folyamatoknak, akarata és esze révén azokból kiemelkedik és uralkodik rajtuk. Mivel az észnek ilyen kitüntetett szerepe van, a racionalitás áthatja a természetről, társadalomról való gondolkodást. Minden, ami a ráció uralmán kívül esik, leértékelődik, s a természet világát pusztán instrumentális értéke miatt veszik figyelembe. Általánosan elfogadott az, hogy az emberiség fejlődése azonos az észalapú civilizáció kiterjedésével, a környezet feletti egyre nagyobb fokú hatalom gyakorlásával. A karteziánus filozófia mint a modernitás ideológiája nem értékeli megfelelően a természetes vagy ahhoz közeli entitást, jelenségeket.
A homo sapiens észbeli képességei, sajátossága a biológiai evolúció eredménye, ami új lehetőséget nyitott az emberiség számára, nevezetesen a kulturális evolúció lehetőségét. Mindkettő együttes hatásának köszönhető az ember tulajdonságainak összessége, ekképpen egymással szembe nem állíthatók, hierarchikus sorrendbe nem rendezhetők. Egyre világosabbá vált, hogy az univerzumban, a társadalomban és az emberben léteznek olyan hatóerők, amelyek nem függenek az észtől, és önálló struktúrák képzésére képesek. Maga a bioszféra az a komplex jelenség, ami nem az ember akarata, esze szerint működik, s mindenkori állapotától maga az élet függ.
A karteziánus felfogás elutasításának két alapvető formája körvonalazható: az „irracionális” és a „racionális” ökofilozófia. Az előbbi az ész hatalmát elutasítja, s a gondolkodás racionalizmusában látja az ökológiai problémák okát, az utóbbi a mechanikus szemléletet tagadva őrzi meg a racionalizmust. Az irracionális környezetfilozófia képviselői továbbá a természet deszakralizálását, manipulálható objektummá, mechanikus dologgá történő lefokozását kifogásolják. Az emberi szűklátókörűség miatt a pusztán haszonszerző lehetőségként felfogott környezet tönkretételét meg lehet akadályozni, ha az ember megváltoztatja a természethez fűződő kapcsolatát, ha újra szakralizálja azt, és megtanulja önértéke alapján tisztelni. A szellemi válság gyökerének tekintik a tudomány uralmát a kultúra fölött, aminek következtében a szubjektum és az objektum szétválik, s a világ külső, az én uralmától függő tárggyá lesz. A racionális környezetfilozófia hívei úgy tartják, hogy az élet a mechanikától független anyag olyan speciális szerveződése, amely önmaga fenntartására és reprodukálására irányul, elszakadva az emberi céloktól (vö: Tóth I.J. 2005.41-42).
A természettudományok fejlődése terén a XX. századra kialakultak az individuális szerveződési szinteket vizsgáló partikuláris kutatások, s mellette a teljesség igényével fellépő szupraindividuális szint feltárásai nyernek teret, úgy mint a mikrobiológia, az antropológia, az idegrendszer konkrét kutatása. A biológia tudományának fejlődésében az evolúció kiemelten jelentős, amelynek alapegysége a faj, illetőleg a tényleges szaporodási közösség, a populáció. Felismerték, hogy a biológiai létezés alapja a változatok, a változékonyság megléte, azaz a biodiverzitás szükségessége alapvető életfeltétel a Földön.
A szaktudományok térnyerése, a specializálódás és a vele járó partikuláris gondolkodás történetileg megalapozott, ez vitathatatlan, azonban felerősíti különösen az ökológiai problémák globális jellegéből adódó paradigmaváltás szükségességét. Az új paradigma célja a partikularitás kereteinek szétfeszítése, a természet-társadalom-bölcsészettudományok elkülönülése, szembenállásának feloldása, az ember valós státuszának elismertetése – nevezetesen hogy egyszerre tartozik biológiai és kulturális struktúrákhoz. A globális problémák megértése és kezelése összekapcsolódik az ember által létrehozott közvetítő rendszerek elemzésével, fejlődésbeli szerepeinek feltárásával. Minden elemében lépéseket tesznek a kutatók a karteziánus határok átlépéseire, s megszületik a történetileg elkülönült tudományos ismereteket humanizáló szintézis új tudománya, a humánökológia.