4. Természet-, társadalom- és embertudományi ismeretek integrációja a XX. század első évtizedeiben
A század elején felismerhetővé vált globális problémák orvoslásához szükségessé vált az egyes tudományok kapcsolódási lehetőségeit jobban szemügyre venni. A természettudományok, az emberi biologikum mélyebb megértése mellett a figyelmet a kutatók a társadalmi fejlődésre, az ember által létrehozott közvetítő rendszerek elemzésére és viszonyára fordították. Bizonyos tudományelméleti flexibilitás eredményezi az egyes területek speciális problémáin, a polarizáción történő túllépést. A tudományok elnevezése (máig) kövületként őrzi az elkülönülést a másiktól és egyfajta hierarchikus elrendeződést. Amennyiben például az emberrel foglalkozó tudományok a komplementaritás elvét valósítanák meg, akkor vizsgálatuk tárgyát a bioszomatikus és bioszociális faktorokra egyformán kiterjesztenék.
Paradigmaváltás elé nézett tehát a tudományok egymáshoz való viszonya a huszadik század első felében, mivel a szaktudományok partikularitásának és a problémák globalitásának paradoxonját valamiféle módon szükségessé vált feloldani. Felismerték, hogy a tudománytörténeti elkülönülés nyomán szerzett elszigetelt ismeretek integrációja másfajta gondolkodást eredményezhet: az emberi lét komplex szemléletét. A homo sapiens biológiai, társadalmi-kulturális rendszerekhez való tartozása a problémacentrikus aspektust erősíti meg. A húszas években kezdődött el az a folyamat, amely a humánökológia tudományának kialakulását eredményezte.
Young Park és Burgess szociológusok nevéhez köthető az ún. “szociológiai humánökológia”, akik a chicagói iskola megalapítóiként az ökológiai látásmódot kiterjesztették és az új tudomány elnevezését bevezették. [59] Az interdiszciplináris jelzővel ellátott első korszakban a növényökológia szakterminológiáját alkalmazva írták le az emberre vonatkozó szociológiai, pszichológiai, antropológiai, geográfiai etc. összefüggéseket. Analógián alapuló gondolkodásmódjukkal – kezdetben még bizonytalanságokkal küszködve – igyekeztek túljutni a szaktudományos elszigetelődésen, és a biológiai ökológia populációinak, társulásainak mintájára keresték a társadalomra, a kultúrára vonatkozó elveket, folyamatokat, az ökológiai szemlélet megnyilvánulását. Térnyerésére még várni kellett, mivel kevésbé meggyőzőnek hatott az új transzdiszciplinaritás igényének megjelenése a tudományok történelmi tradíciójának és eredményeinek vonatkozásában.
A korai szakasz kutatói munkásságukat az új tudományterület körvonalazására, önállóságának elnyerésére fordították. Alappillérek, alapelvek lefektetésén fáradoztak, felfogásuk értelmében a humánökológia nem más, mint: „a természet (a geoszféra-bioszféra folyamatai), a kultúra (az ember által létrehozott közvetítő rendszerek) és az ember (a bioszociális személyiség) különböző szinteken érvényesülő interakciója” (Nánási, 2005. 37).
Nem várható el a kezdetek időszakában a viták, cáfolatok, ellenállások nélküli szemléletváltás, sokkal inkább jellemző a részleges és esetleges lépések megtétele, a kis eredmények elérése, mint a multidiszciplináris integráció. Az első szakasz csak elindítja az új tudomány történetét, s a kezdeti lendület a harmincas évek végétől visszaesik, a hatvanas évekig stagnál, csak a hetvenes években éled fel újra a felhalmozódott globális problémák jelentkezése miatt.
Amikor már elkerülhetetlennek bizonyultak a biodiverzitás gyors csökkenésével, az egészségkárosodással, a környezetszennyezéssel, az üvegházhatással, a népességnövekedéssel – csak párat kiemelve a halmazból – foglalkozó kutatások, új tudományos szemléletre és módszerre volt szükség, amit a transzdiszciplináris humánökológia képviselt. A tudományág kiterjeszti a hagyomány határait, integrálja a diszciplinákat, egyértelműsíti vizsgálatának tárgyát: „a természet-ember totális viszonyát, az interakció különböző szintjeit és formáit” (Nánási, 2005.37). Kiindulópontja elsősorban a felhalmozódott problémák vizsgálata oly módon, hogy nem a szaktudományok kapcsolódási pontjait tekinti alapnak, ellenkezőleg, amennyire lehetséges (nem tagadván meg az adott tudományterülethez tartozást sem), azoktól függetlenül koncentrál a globális-lokális gondok elemzésére és megértésére. Tudományokon átívelő, azok korlátait szétfeszítő transzdiszciplina feltételeit igyekszik teljesíteni a hetvenes évektől formálódó humánökológia abból a távlati célból, hogy kezelési, megoldási javaslatokkal állhasson elő. Napjainkig elhúzódó nehéz és hosszú folyamat tanúi lehettünk, hiszen a karteziánus tradíciótól gyökeresen eltérő komplex szemléletváltásra, norma- és értékrend-átalakulásra, etikai magatartásra, főként pedig az ember környezetéhez fűződő viszonyának megváltoztatására volt és van szükség.
E tudomány három tárgykör kölcsönhatásának rendszerét vizsgálja: a geo-bioszféra folyamatai, a kulturális közvetítő rendszerek és az ember mint bioszociális lény interakcióját. [60] Alapvető elveiben összefoglalva fogalmazódik meg a humánökológiai megközelítés sajátossága:
az ember ténylegesen a természet része, ezért tevékenysége korlátok közé szorított, s lehetőségei is ezeken belül képzelhetők el.
az interakció a tárgykörök önértéke: a természeti folyamatok, az ember biologikuma és személyisége, az emberiség kulturális örökségének tisztelete alapján jöhet létre.
Kiemelt jelentőségű a homo sapiens felfogása, szerepvállalása, tevékenysége egy új antropológia szellemében, amelynek meghatározója az ember önismerete, valós helye, az adott törvényszerűségekkel és lehetőségeivel összhangban álló praktikuma.
Ha témánk aspektusa szempontjából a kulturális értékek megőrzésének feladatára összpontosítunk, akkor a film történelmének folyamatai kiemelt vizsgálat alá esnek. Megfigyelhető, hogy azok az alkotások és alkotók képezik a csomópontokat és fordulópontokat, akik a fent vázolt szempontokat valamiképpen integráltan, habár több esetben nem tudatosan alkalmazták. A következőkben a harmincas évek nagy francia rendezőjének egy filmjét vesszük nagyító alá, ahol ez az ún. „látens” kölcsönhatás ember és környezete között megtalálható. Alapul vesszük a hangosfilm megjelenésével adódó technikai lehetőségek alkalmazásának módjait, korlátait és azok átlépésének megvalósulását. Jean Renoir filmjei mind a film elmélete, mind története számára referenciális pontokká váltak.
Paradigmaváltás elé nézett tehát a tudományok egymáshoz való viszonya a huszadik század első felében, mivel a szaktudományok partikularitásának és a problémák globalitásának paradoxonját valamiféle módon szükségessé vált feloldani. Felismerték, hogy a tudománytörténeti elkülönülés nyomán szerzett elszigetelt ismeretek integrációja másfajta gondolkodást eredményezhet: az emberi lét komplex szemléletét. A homo sapiens biológiai, társadalmi-kulturális rendszerekhez való tartozása a problémacentrikus aspektust erősíti meg. A húszas években kezdődött el az a folyamat, amely a humánökológia tudományának kialakulását eredményezte.
Young Park és Burgess szociológusok nevéhez köthető az ún. “szociológiai humánökológia”, akik a chicagói iskola megalapítóiként az ökológiai látásmódot kiterjesztették és az új tudomány elnevezését bevezették. [59] Az interdiszciplináris jelzővel ellátott első korszakban a növényökológia szakterminológiáját alkalmazva írták le az emberre vonatkozó szociológiai, pszichológiai, antropológiai, geográfiai etc. összefüggéseket. Analógián alapuló gondolkodásmódjukkal – kezdetben még bizonytalanságokkal küszködve – igyekeztek túljutni a szaktudományos elszigetelődésen, és a biológiai ökológia populációinak, társulásainak mintájára keresték a társadalomra, a kultúrára vonatkozó elveket, folyamatokat, az ökológiai szemlélet megnyilvánulását. Térnyerésére még várni kellett, mivel kevésbé meggyőzőnek hatott az új transzdiszciplinaritás igényének megjelenése a tudományok történelmi tradíciójának és eredményeinek vonatkozásában.
A korai szakasz kutatói munkásságukat az új tudományterület körvonalazására, önállóságának elnyerésére fordították. Alappillérek, alapelvek lefektetésén fáradoztak, felfogásuk értelmében a humánökológia nem más, mint: „a természet (a geoszféra-bioszféra folyamatai), a kultúra (az ember által létrehozott közvetítő rendszerek) és az ember (a bioszociális személyiség) különböző szinteken érvényesülő interakciója” (Nánási, 2005. 37).
Nem várható el a kezdetek időszakában a viták, cáfolatok, ellenállások nélküli szemléletváltás, sokkal inkább jellemző a részleges és esetleges lépések megtétele, a kis eredmények elérése, mint a multidiszciplináris integráció. Az első szakasz csak elindítja az új tudomány történetét, s a kezdeti lendület a harmincas évek végétől visszaesik, a hatvanas évekig stagnál, csak a hetvenes években éled fel újra a felhalmozódott globális problémák jelentkezése miatt.
Amikor már elkerülhetetlennek bizonyultak a biodiverzitás gyors csökkenésével, az egészségkárosodással, a környezetszennyezéssel, az üvegházhatással, a népességnövekedéssel – csak párat kiemelve a halmazból – foglalkozó kutatások, új tudományos szemléletre és módszerre volt szükség, amit a transzdiszciplináris humánökológia képviselt. A tudományág kiterjeszti a hagyomány határait, integrálja a diszciplinákat, egyértelműsíti vizsgálatának tárgyát: „a természet-ember totális viszonyát, az interakció különböző szintjeit és formáit” (Nánási, 2005.37). Kiindulópontja elsősorban a felhalmozódott problémák vizsgálata oly módon, hogy nem a szaktudományok kapcsolódási pontjait tekinti alapnak, ellenkezőleg, amennyire lehetséges (nem tagadván meg az adott tudományterülethez tartozást sem), azoktól függetlenül koncentrál a globális-lokális gondok elemzésére és megértésére. Tudományokon átívelő, azok korlátait szétfeszítő transzdiszciplina feltételeit igyekszik teljesíteni a hetvenes évektől formálódó humánökológia abból a távlati célból, hogy kezelési, megoldási javaslatokkal állhasson elő. Napjainkig elhúzódó nehéz és hosszú folyamat tanúi lehettünk, hiszen a karteziánus tradíciótól gyökeresen eltérő komplex szemléletváltásra, norma- és értékrend-átalakulásra, etikai magatartásra, főként pedig az ember környezetéhez fűződő viszonyának megváltoztatására volt és van szükség.
E tudomány három tárgykör kölcsönhatásának rendszerét vizsgálja: a geo-bioszféra folyamatai, a kulturális közvetítő rendszerek és az ember mint bioszociális lény interakcióját. [60] Alapvető elveiben összefoglalva fogalmazódik meg a humánökológiai megközelítés sajátossága:
az ember ténylegesen a természet része, ezért tevékenysége korlátok közé szorított, s lehetőségei is ezeken belül képzelhetők el.
az interakció a tárgykörök önértéke: a természeti folyamatok, az ember biologikuma és személyisége, az emberiség kulturális örökségének tisztelete alapján jöhet létre.
Kiemelt jelentőségű a homo sapiens felfogása, szerepvállalása, tevékenysége egy új antropológia szellemében, amelynek meghatározója az ember önismerete, valós helye, az adott törvényszerűségekkel és lehetőségeivel összhangban álló praktikuma.
Ha témánk aspektusa szempontjából a kulturális értékek megőrzésének feladatára összpontosítunk, akkor a film történelmének folyamatai kiemelt vizsgálat alá esnek. Megfigyelhető, hogy azok az alkotások és alkotók képezik a csomópontokat és fordulópontokat, akik a fent vázolt szempontokat valamiképpen integráltan, habár több esetben nem tudatosan alkalmazták. A következőkben a harmincas évek nagy francia rendezőjének egy filmjét vesszük nagyító alá, ahol ez az ún. „látens” kölcsönhatás ember és környezete között megtalálható. Alapul vesszük a hangosfilm megjelenésével adódó technikai lehetőségek alkalmazásának módjait, korlátait és azok átlépésének megvalósulását. Jean Renoir filmjei mind a film elmélete, mind története számára referenciális pontokká váltak.