6. A transzdiszciplináris humánökológia megalapozása
Egy új tudomány megalapozásához elsősorban a használatos fogalmak összegyűjtése, meghatározása szükséges, ami első lépésnek tekinthető az elméleti leírás felé. Bizonytalanság és nem egységes álláspont jellemzi e tekintetben a transzdiszciplináris szakaszba történő átmenetet. Az interakció, a szerveződési szintek, a funkcionalizmus – és még hosszasabban sorolhatók a használatos kifejezések – kérdések sokaságát vetik fel, olyanokét, amelyek a tudomány mai álláspontja szerint nyitottak vagy akár megoldhatatlanok. Milyen módszer alkalmazható a vizsgálatokhoz? Hogyan tárható fel az interakció a szerveződési szintekkel való összefüggésben? Kvantifikálhatók-e a tudatosság, az értelem, az érzelem, az akarat tényezői? E helyütt különféle problémákba ütközünk, mint például az interakció mérhetőségének, típusainak, partikuláris és dualista használatának bizonytalanságaiba. Könnyen belátható, hogy nem feltétlenül üdvözítő, célravezető a matematikai módszer a humán kölcsönhatások vizsgálatában, mint ahogy az is, hogy a biológiai és a társadalmi interakciót szűk körű, részleges szaktudományos fogalomhasználatán túllépve egyszerre minden organizációs szinten érdemes tanulmányozni. Típusait tekintve egységes álláspont mutatkozik: individuális szinten a manipuláció és a kommunikáció alapvető, amely az egyén feletti (szupraindividuális), a csoport szintjén is lényeges tényező.
A biológiában tisztázott szerveződési szintek vizsgálata vitathatatlan: az egyénnek és csoportjainak humánökológiai összefüggései szerves részét alkotják a diszciplínának. Éppen ilyen kiemelt jelentőségű a rész-egész szerepének kérdése, azaz a funkcionális vizsgálatok szempontja: az egyén identitásának és egyidejűleg egy nagyobb csoporthoz (pl. nemzet) vagy egymáshoz és ugyanakkor a természethez tartozásának elemzése. Az emberi biologikum filogenetikai öröksége a közvetítő rendszerekkel együtt képez egyenértékű egységet. Természeti antropocentrizmus alatt a gondolkodó ember a természeti-kulturális folyamatokért és önmagáért vállalt felelőssége nyer kifejezést.
Bolygónk, a Föld hosszú történetét nagy alrendszereinek működése határozza meg: a litoszféra, a hidroszféra, az atmoszféra és végül az élet elterjedésével kialakuló bioszféra folyamatai. A struktúrák további elemekre bonthatók, amelyek egymással kapcsolatban állnak, egy-egy részegység megváltozása maga után vonja a többi átalakulását, azaz egy elem működése csak az egészen keresztül érthető meg. Az együttes kölcsönhatás vizsgálatához, a bonyolult összefüggések feltárásához rendszerszemléletre van szükség. Vida Gábor a jégkorszakokat magyarázó ún. Milankovich-elmélettel példázza az összefüggéseket. A szerb származású mérnök-matematikus, Milutin Milanković számításai megvilágították a ciklikusan ismétlődő jégkorszakok előfordulását. Bolygónk Nap körüli keringését a Jupiter és a Szaturnusz vonzása befolyásolja, következésképpen a Föld ellipszis alakú pályán mozog. A torzulás százezer éves ciklusban ismétlődik. A torz röppálya miatt évente hol közelebb, hol távolabb vagyunk a Naptól, ami az évszakok hosszának és hőmérsékleti különbségeinek változását indokolja. Ezen felül a Föld ferde keringési tengelye is ciklikusan változó (41 ezer évente), valamint éppen a ferdeség miatt imbolygó a mozgása. Mindez együttesen hatással van a rendszerként működő Föld folyamataira, konkrétan a hőháztartás változására, s ez okozhatta a jégkorszakok megismétlődését (lsd: Vida, 2009. 67).
Sok millió éves fejlődési folyamatban alakult ki az ember az ún. biológiai-kulturális koevolúciós struktúrában. A bioszféra részeként zajló emberré válás folyamatában a specifikus jellegek rendszerré szerveződtek: létrejött a nyelv, a tárgyi eszközök, az intézmények, egyszóval az a közvetítő rendszer, amely anatómiai átalakulást, fogalmi gondolkodást eredményezett. A törzsfejlődés során a környezettel való kölcsönös kapcsolatban egymással szoros összefüggésben alakultak ki az ember biológiai és kulturális struktúrái.
A természettudósokat, a kultúra kutatóit, a művészeket egyaránt foglalkoztatja a kérdés, milyen folyamatok során, hogyan alakult át a főemlős az egyéni és csoportlét szintjén a belső (biológiai) és a külső (környezeti) determináció együttes hatása alatt, hogy közvetítő rendszereket hozzon létre, működtesse és átalakítsa azokat. Antropológusok, genetikusok különböző vizsgálati módszereket alkalmazva jutottak különféle következtetésekre, eltérő értelmezésekre. Tárgyunk szempontjából nem ezt emeljük ki, hanem az általánosan elfogadott tényt, hogy az emberfélék (homonidák) fejlődésében a tárgyak fogásának képességén alapuló manipuláció és a kommunikatív tevékenység játszott meghatározó szerepet. Erre a faktumra építi Stanley Kubrick 1968-ban készített munkájának, a 2001 - Űrodüsszeia című filmjének első szerkezeti részét.
Az előző fejezetek elemzéseiből kitűnt, hogy a zsidó-keresztény-iszlám kultúrkörben az ember spontán együttélése a természettel megszűnt. Természetátalakító tevékenységének története a kezdeti kis beavatkozásoktól a jelentős, visszafordíthatatlan változtatásokig terjed. Takács-Sánta (2008. 33-58) hat nagy periódust különböztet meg az emberiség történelmében, amelyek tanulságait érdemes szem előtt tartanunk. Az első szakaszban a tűzhasználat bizonyult jelentősnek, mivel az ember több célra felhasználható energiaforráshoz jutott. A következő nagy lépést a nyelv kialakulása jelentette: a fogalmi gondolkodás, a kommunikáció fejlődése bővítette az ismereteket az egyén és a csoport szintjén, amivel párhuzamosan növekedett a természet folyamataiba történő beavatkozás. Harmadikként a mezőgazdaság: a növénytermesztés és állattenyésztés térhódítását jelöli meg a kutató, hiszen ezzel felszínre kerültek a monokultúrák és a domesztikáció, az egységnyi földterület eltartó képességének kérdései. A városok, az államok kialakulásával az emberiség civilizációs fejlődése rohamos léptékűvé vált: a tudás és az információ megnövekedésének legfontosabb bizonyítéka az írás, s nem utolsósorban a környezet hasznosíthatóságának céljából készített eszközök vagy a víz és a szél mint új energiaforrások felhasználása. Az emberiség természethez fűződő viszonyának ötödik periódusa a nagy európai hódítások ideje, amikor a tudományok és a technika fejlettsége következtében új földrészek felfedezése, kizsákmányolása, gyarmatosítása vált lehetségessé. Ezzel megindult a globalizálódás: növekedett az átalakított földterület, az emberek keveredtek, idegen fajok terjedtek el a kontinenseken, helyi fajok szorultak vissza élőhelyükről. A bioszféra gyors és nagymértékű rombolása az utolsó kétszáz évben, a technikai-tudományos-energetikai forradalom időszakaszában zajl/ott/ik. Három tényező együttes kibontakozása vezetett a mai állapothoz: az európai tudomány fejlődése, a technika komplexitása és kumulációja, a fosszilis energiahordozók és az elektromosság elterjedése.
1989-ben Richard C. Duncan provokatív hipotézist állított fel az ipari civilizáció várható élettartamáról. Tanulmányában kifejti az Olduvai elméletként híressé vált prognózisát az emberiség jövőjéről. A teória neve olyan metafora, amelynek jelentésében összefonódik a tanzániai Olduvai-szakadékban talált homo habilis lelet alapján nyert ismeret a közeljövőre várható őskori viszonyokra történő visszasüllyedéssel. Duncan a helyszínen tett látogatása (és a szakirodalom tanulmányozása után) arra a következtetésre jutott, hogy az ipari társadalmak hanyatlását a kimerített, nem megújuló erőforrások és a nagymértékben tönkretett természet fogja okozni. Az egy főre jutó energiafelhasználás vonatkozásában feltételezte, hogy az már elérte csúcsát, majd hanyatlani fog. Elméletének bizonyításához Duncan akkoriban még nem rendelkezett elegendő adattal, amely hiányosságot 1996-ra pótolta, s az adatok igazolták hipotézisét. Előrevetítése szerint 2030 után bekövetkezik a teljes hanyatlás, az elektromosság megszűnik, a Föld népessége pedig csökkenni fog (2050-re 2 milliárd fő várható). [65] E megdöbbentő adatok mellett fontos figyelembe venni a világ fosszilis energiakészletének kitermelési ütemét, valamint az alternatív források elterjedését, használatát. Világszerte keresnek megoldást a szakemberek az ún. megújuló energiaforrások (nap-, víz-, szélenergia, biomassza) kiaknázásával.
Mindezen ismeretek birtokában összefoglalhatjuk, hogy korunk humánökológiai törekvései az emberiség természethez fűződő viszonyának megváltoztatására irányulnak. A megvalósulás érdekében újra és újra célszerű tudatosítani természeti gyökereinket:
az ember a bioszféra része, ahol közösségek, társulások koevolúciója zajlik,
az emberi ős a biocönózisok részeként jelent meg, majd önállósodott,
- a koevolúciós kényszerfeltételek immanensek és transzcendensek,
a fejlődésben két interakciótípus játszott szerepet: a manipuláció és a kommunikáció,
a közvetítő rendszerek létrehozása és továbbadása összefügg az anatómiai felépítés átalakulásával, ami lehetővé teszi az absztrakt fogalmi gondolkodást,
e folyamat a feedback mechanizmus alapján működik a környezettel való folyamatos kölcsönhatásban (vö: Nánási, 2005. 381-387).
A biológiában tisztázott szerveződési szintek vizsgálata vitathatatlan: az egyénnek és csoportjainak humánökológiai összefüggései szerves részét alkotják a diszciplínának. Éppen ilyen kiemelt jelentőségű a rész-egész szerepének kérdése, azaz a funkcionális vizsgálatok szempontja: az egyén identitásának és egyidejűleg egy nagyobb csoporthoz (pl. nemzet) vagy egymáshoz és ugyanakkor a természethez tartozásának elemzése. Az emberi biologikum filogenetikai öröksége a közvetítő rendszerekkel együtt képez egyenértékű egységet. Természeti antropocentrizmus alatt a gondolkodó ember a természeti-kulturális folyamatokért és önmagáért vállalt felelőssége nyer kifejezést.
Bolygónk, a Föld hosszú történetét nagy alrendszereinek működése határozza meg: a litoszféra, a hidroszféra, az atmoszféra és végül az élet elterjedésével kialakuló bioszféra folyamatai. A struktúrák további elemekre bonthatók, amelyek egymással kapcsolatban állnak, egy-egy részegység megváltozása maga után vonja a többi átalakulását, azaz egy elem működése csak az egészen keresztül érthető meg. Az együttes kölcsönhatás vizsgálatához, a bonyolult összefüggések feltárásához rendszerszemléletre van szükség. Vida Gábor a jégkorszakokat magyarázó ún. Milankovich-elmélettel példázza az összefüggéseket. A szerb származású mérnök-matematikus, Milutin Milanković számításai megvilágították a ciklikusan ismétlődő jégkorszakok előfordulását. Bolygónk Nap körüli keringését a Jupiter és a Szaturnusz vonzása befolyásolja, következésképpen a Föld ellipszis alakú pályán mozog. A torzulás százezer éves ciklusban ismétlődik. A torz röppálya miatt évente hol közelebb, hol távolabb vagyunk a Naptól, ami az évszakok hosszának és hőmérsékleti különbségeinek változását indokolja. Ezen felül a Föld ferde keringési tengelye is ciklikusan változó (41 ezer évente), valamint éppen a ferdeség miatt imbolygó a mozgása. Mindez együttesen hatással van a rendszerként működő Föld folyamataira, konkrétan a hőháztartás változására, s ez okozhatta a jégkorszakok megismétlődését (lsd: Vida, 2009. 67).
Sok millió éves fejlődési folyamatban alakult ki az ember az ún. biológiai-kulturális koevolúciós struktúrában. A bioszféra részeként zajló emberré válás folyamatában a specifikus jellegek rendszerré szerveződtek: létrejött a nyelv, a tárgyi eszközök, az intézmények, egyszóval az a közvetítő rendszer, amely anatómiai átalakulást, fogalmi gondolkodást eredményezett. A törzsfejlődés során a környezettel való kölcsönös kapcsolatban egymással szoros összefüggésben alakultak ki az ember biológiai és kulturális struktúrái.
A természettudósokat, a kultúra kutatóit, a művészeket egyaránt foglalkoztatja a kérdés, milyen folyamatok során, hogyan alakult át a főemlős az egyéni és csoportlét szintjén a belső (biológiai) és a külső (környezeti) determináció együttes hatása alatt, hogy közvetítő rendszereket hozzon létre, működtesse és átalakítsa azokat. Antropológusok, genetikusok különböző vizsgálati módszereket alkalmazva jutottak különféle következtetésekre, eltérő értelmezésekre. Tárgyunk szempontjából nem ezt emeljük ki, hanem az általánosan elfogadott tényt, hogy az emberfélék (homonidák) fejlődésében a tárgyak fogásának képességén alapuló manipuláció és a kommunikatív tevékenység játszott meghatározó szerepet. Erre a faktumra építi Stanley Kubrick 1968-ban készített munkájának, a 2001 - Űrodüsszeia című filmjének első szerkezeti részét.
Az előző fejezetek elemzéseiből kitűnt, hogy a zsidó-keresztény-iszlám kultúrkörben az ember spontán együttélése a természettel megszűnt. Természetátalakító tevékenységének története a kezdeti kis beavatkozásoktól a jelentős, visszafordíthatatlan változtatásokig terjed. Takács-Sánta (2008. 33-58) hat nagy periódust különböztet meg az emberiség történelmében, amelyek tanulságait érdemes szem előtt tartanunk. Az első szakaszban a tűzhasználat bizonyult jelentősnek, mivel az ember több célra felhasználható energiaforráshoz jutott. A következő nagy lépést a nyelv kialakulása jelentette: a fogalmi gondolkodás, a kommunikáció fejlődése bővítette az ismereteket az egyén és a csoport szintjén, amivel párhuzamosan növekedett a természet folyamataiba történő beavatkozás. Harmadikként a mezőgazdaság: a növénytermesztés és állattenyésztés térhódítását jelöli meg a kutató, hiszen ezzel felszínre kerültek a monokultúrák és a domesztikáció, az egységnyi földterület eltartó képességének kérdései. A városok, az államok kialakulásával az emberiség civilizációs fejlődése rohamos léptékűvé vált: a tudás és az információ megnövekedésének legfontosabb bizonyítéka az írás, s nem utolsósorban a környezet hasznosíthatóságának céljából készített eszközök vagy a víz és a szél mint új energiaforrások felhasználása. Az emberiség természethez fűződő viszonyának ötödik periódusa a nagy európai hódítások ideje, amikor a tudományok és a technika fejlettsége következtében új földrészek felfedezése, kizsákmányolása, gyarmatosítása vált lehetségessé. Ezzel megindult a globalizálódás: növekedett az átalakított földterület, az emberek keveredtek, idegen fajok terjedtek el a kontinenseken, helyi fajok szorultak vissza élőhelyükről. A bioszféra gyors és nagymértékű rombolása az utolsó kétszáz évben, a technikai-tudományos-energetikai forradalom időszakaszában zajl/ott/ik. Három tényező együttes kibontakozása vezetett a mai állapothoz: az európai tudomány fejlődése, a technika komplexitása és kumulációja, a fosszilis energiahordozók és az elektromosság elterjedése.
1989-ben Richard C. Duncan provokatív hipotézist állított fel az ipari civilizáció várható élettartamáról. Tanulmányában kifejti az Olduvai elméletként híressé vált prognózisát az emberiség jövőjéről. A teória neve olyan metafora, amelynek jelentésében összefonódik a tanzániai Olduvai-szakadékban talált homo habilis lelet alapján nyert ismeret a közeljövőre várható őskori viszonyokra történő visszasüllyedéssel. Duncan a helyszínen tett látogatása (és a szakirodalom tanulmányozása után) arra a következtetésre jutott, hogy az ipari társadalmak hanyatlását a kimerített, nem megújuló erőforrások és a nagymértékben tönkretett természet fogja okozni. Az egy főre jutó energiafelhasználás vonatkozásában feltételezte, hogy az már elérte csúcsát, majd hanyatlani fog. Elméletének bizonyításához Duncan akkoriban még nem rendelkezett elegendő adattal, amely hiányosságot 1996-ra pótolta, s az adatok igazolták hipotézisét. Előrevetítése szerint 2030 után bekövetkezik a teljes hanyatlás, az elektromosság megszűnik, a Föld népessége pedig csökkenni fog (2050-re 2 milliárd fő várható). [65] E megdöbbentő adatok mellett fontos figyelembe venni a világ fosszilis energiakészletének kitermelési ütemét, valamint az alternatív források elterjedését, használatát. Világszerte keresnek megoldást a szakemberek az ún. megújuló energiaforrások (nap-, víz-, szélenergia, biomassza) kiaknázásával.
Mindezen ismeretek birtokában összefoglalhatjuk, hogy korunk humánökológiai törekvései az emberiség természethez fűződő viszonyának megváltoztatására irányulnak. A megvalósulás érdekében újra és újra célszerű tudatosítani természeti gyökereinket:
az ember a bioszféra része, ahol közösségek, társulások koevolúciója zajlik,
az emberi ős a biocönózisok részeként jelent meg, majd önállósodott,
- a koevolúciós kényszerfeltételek immanensek és transzcendensek,
a fejlődésben két interakciótípus játszott szerepet: a manipuláció és a kommunikáció,
a közvetítő rendszerek létrehozása és továbbadása összefügg az anatómiai felépítés átalakulásával, ami lehetővé teszi az absztrakt fogalmi gondolkodást,
e folyamat a feedback mechanizmus alapján működik a környezettel való folyamatos kölcsönhatásban (vö: Nánási, 2005. 381-387).