Mindeközben megtörtént a magyar történész szakma lefejezése is. Mályuszt, Domanovszkyt, Hajnalt és Kosáryt eltávolították az egyetemekről, Hóman börtönben ült (Szekfű pedig rövid időre moszkvai követ lett, sokat vitatott szakmai munkája mellett többek között ezért lett sokat vitatott az életútja is). A Magyar Tudományos Akadémia és a Történelmi Társulat vezetősége, ahogy a fontosabb folyóiratok szerkesztőbizottságai is, sorra lecserélődtek.

Az új történetírói elit élén a Szovjetunióból hazatérő Andics Erzsébet állt (Andics Moszkvában szerzett történész diplomát és 1937-41 között a Moszkvai Állami Egyetemen tanított.) A Történelmi Társulat közgyűlésén 1949 márciusában tartott elnöki székfoglaló beszédét Romsics Ignác így foglalta össze: „élesen bírálta az egész két világháború közötti történetírást, melyet olyan >alapvetően feudális és klerikális történetírásnak< minősített, amely - úgymond - még a 19. század második felének tudományos szintjét sem érte el. Marxra, Engelsre és Leninre hivatkozva hangsúlyozta, hogy > a történelem minden tarkasága, sokoldalúsága és ellentmondása ellenére belső objektív törvényszerűségek által vezetett egységes folyamat az örök fejlődés jegyében< amelynek végső mozgatórugói - s itt Engelst idézte - >nem az emberek fejében, nem az illető kor filozófiájában, hanem a gazdaságban keresendők.< Tematikai szempontból mindenekelőtt >az antifeudális és népi mozgalmak< történetének, vagyis a >haladó és reakciós< erők közötti osztályharc vizsgálatának negligálását kifogásolta." ⁵⁴¹

Az új, marxista magyar történelem megírásában (illetve az alapok megteremtésében) fontos szerepe volt Mód Aladárnak és Molnár Eriknek. A Mohács előtti korszakot Molnár írta meg először 1945-ben megjelent, A magyar társadalom története az őskortól az Árpád-korig című munkájában. A Mohács utáni éveket pedig Mód mutatta be osztályharcos szemlélettel először 1943-ban megjelent, 400 év küzdelme az önálló Magyarországért című kötetében, melyben a nemzeti történelemfelfogás és a marxizmus szimbiózisára törekedett. Művét sokszor átdolgozva és kibővítve még évtizedig használták. (A kötet 1943 és 1954 között hét kiadást ért meg, mialatt terjedelme folyamatosan bővült, 1954-re már 743 oldalasra dagadt.) A magyarság történetét a függetlenségi harcok történetére fűzte fel, a szabadságküzdelmeket pedig az osztályharccal azonosította.⁵⁴²

Az ötvenes évek magyar történetírására a primitív, leegyszerűsítő vulgármarxizmus volt jellemző. A történeti munkáknak - a politika elvárása szerint - mindenekelőtt az osztályharc állomásait kellett bemutatniuk, minden korban. Elvárás volt továbbá az ún. „klasszikusok," Marx, Engels, Lenin és Sztálin, hazai vonatkozásban pedig Rákosi és Révai József⁵⁴³ szó szerinti idézése, minél sűrűbben. A kutatás fő hangsúlyai a legújabb kor történetére és a munkásmozgalom történetére helyeződtek.⁵⁴⁴ Az osztályharc bizonyítása kapcsán előtérbe kerültek a parasztfelkelések (1437, 1514, 1831 és 1848), de sokat foglalkoztak a városi plebejus megmozdulásokkal is. A mindenkori hatalmi elit, az arisztokrácia, a nemesek, az egyház az elnyomó osztály szerepét kapta és mint a haladás akadályozói lettek feltüntetve. Ha mégis részt vettek valamely „függetlenségi harcban" vagy haladó szellemű forradalomban, akkor fontos volt kihangsúlyozni a paraszti, népi elemek elsőbbségét. A 16-17. század kapcsán Erdély és a protestantizmus nyert új megvilágítást, de a korszakban a függetlenségi harcok kimutatása volt a legfontosabb, ahogy a 18-19. században is. A forradalmak, felkelések bukásának oka jellemzően az elit árulása, önös érdekeinek a nemzet érdekei fölé helyezése volt.⁵⁴⁵ 1848-49 kapcsán Széchenyi helyett ismét Kossuth került előtérbe, valamint Petőfi, a márciusi ifjak és megjelenik a népből való Táncsics. A nemzeti függetlenségi mozgalmak összekapcsolása az osztályharc történetével Révai 1945 előtti írásaiban, de Mód Aladárnál is megjelenik. Ennek oka, hogy '45 előtt, de közvetlenül utána is bizonyítani kellett, hogy a kommunizmus nem nemzetietlen és nem idegen a magyar történelemben - ahogy azt a Horthy-korszakban sulykolták az emberekbe. Rákosi a kommunistákat, de főleg saját magát, Dózsa, Rákóczi és Kossuth örökösének tartotta. Ebben Révaira alapozhatott, aki remek pszichológiai érzékkel hamar rájött, hogy a meglévő nemzeti hősöket felhasználva, azokat „átprogramozva" sokkal gyorsabb és erősebb hatást érhet el, mint új példaképek kreálásával. Így lettek a fentiek mellett a Hunyadiak, de alkalom adtán még Szent István is, a haladásért és a kizsákmányolás ellen folytatott harc hősei, vagyis Rákosi méltó és közvetlen elődei.⁵⁴⁶

A Habsburg Birodalom gyarmatosítóként jelent meg, így a kiegyezést sem lehetett pozitívan megítélni, az is árulásnak minősült. A paraszti, elsősorban agrárproletár mozgalmak és a munkásmozgalom különösen nagy figyelmet kapott. Ez utóbbi tekintetében hangsúlyos volt a mozgalmon belüli irányvonalak felvázolása, a szociáldemokrácia árulásának bemutatása. A két világháború közötti korszak egyértelműen fasisztának lett bélyegezve. Általában előtérbe kerültek a gazdaság- és társadalomtörténeti témák (a kulcsszavak azonban itt is: termelőeszközök és osztályharc).⁵⁴⁷

541 Romsics, 2008. 189.
542 Romsics, 2008. 189-190.
543 Révai József 1945előtt, emigrációban írt történeti munkáiról van szó.
544 Ennek kutatása érdekében hozták létre a Munkásmozgalmi, később Párttörténeti Intézetet.
545 Gunst 200. 253-254.
546 „Mi, magyar kommunisták, akik büszkén valljuk magunkat az ezeréves Magyarország haladó eszméi mai képviselőinek, tanulunk Szent István tanításából. Megtanultuk nemcsak azt, hogy a magyarságnak haladónak kell lennie, hogy a magyarságot elsősorban a német hódítás veszélyeztetheti, hanem azt is, hogy ahol a dolgozó nép érdekeiről van szó, ott nem lehetünk puhák és engedékenyek, ott azzal a keménységgel, szilárdsággal kell fellépni, amit a nagy cél: a köz érdeke megkövetel..." (Rákosi beszéde 1947, Debrecen) Idézi: Szőke 2004. 73.
547 Gunst 2000. 253-256.