Első tanítási évem során volt egy Raymond nevű diákom, aki rendkívül tiszteletlen és bomlasztó egyéniség volt. Az osztályban vezéregyéniségnek számított, így az általa okozott káosz a teljes osztálylégkört befolyásolta. Tudtam, ha fogást találnék rajta, nagy segítségemre lehetne az osztály irányításában is. Egyik péntek délután Raymond meglehetősen pimasz hangon odabökte nekem, hogy a hétvégére kapott házi feladatot nem fogja elkészíteni, mivel szombaton és vasárnap is kosárlabdameccseken kell játszania ligájában. Nem szálltam vitába vele. Ehelyett utánajártam, hol játsszák a mérkőzéseket, és el is látogattam rájuk. Mikor Raymond meglátott, teljesen megdöbbent, és megkérdezte mit keresek ott. Mondtam, neki jöttem szurkolni, de el sem akarta hinni. A meccsek során aztán valahányszor kosarat dobott, jól szerelt, cselezett vagy lepattanót szerzett, odapillantott, hogy vajon láttam-e. A puszta ottlétem azon a napon komoly kihívás elé állította Raymondot, hétfőn pedig megjelent az összes házi feladattal, melyeket nem csak elkészített, de azok alakilag és tartalmilag is hibátlanok voltak. Tulajdonképpen Raymondból példamutató tanuló lett. Tisztelettudóvá és keményen dolgozóvá vált, nem volt többé a rossz társaságok mozgatórugója, sőt ellenkezőleg, az osztálytársai előtt a jó példával járt elöl. Ezt megelőző évben olyan gyengén teljesített, hogy az állam összes diákja közül csak 16 százalék múlta őt alul az olvasási szintfelmérőn. Ötöd osztály végére már 68 százalékot megelőzött kortársai között. Ez az előmenetel pusztán abból fakadt, hogy megmutattam neki, törődöm vele, és ez teljesítésre ösztökélte őt.

Egyszerűnek tűnhet, mert az is. A srácok szeretik tudni, hogy törődsz velük. Mielőtt energiát fektetnének abba, amire utasítást adsz, ők is tudni szeretnék, te vajon fektetsz-e energiát beléjük. Ha ezt egyszer megteszed, a srácokkal való bánásmód máris sokkal könnyebb, produktívabb és értelmesebb élmény.