2.2.5. Testtartás
A testtartás, a poszturális kommunikáció fogalma alatt a test álló, ülő helyzetben történő kommunikációs változtatását értjük. A mindennapi életünk részeként a különböző helyzetekben, időszakokban öntudatlanul veszünk fel bizonyos testtartásokat. A gyerekeket, különösen a gyorsan növő kamaszokat gyakran korholják a felnőttek, hogy leejtett vállakkal, meggörnyedve járnak. Ezek nagyrészt fiziológiai okokra vagy beidegződésekre visszavezethető tartásformák, amelyek korrekciója odafigyeléssel megtanulható, megszokható. A testtartásban azonban nagyon gyakran olyan érzelmek tükröződnek, amelyeket a kommunikáló személy vagy maga sem észlel, vagy inkább elrejteni kíván, semmint partnere tudomására hozni. Azaz testünk, lelkünk állapotáról mindig árulkodik a felvett pozitúra, s egyben kifejezi, mennyire van szükségünk védelemre, illetve mennyire érezzük magunkat erősnek, határozottnak. Ha valaki „magába roskad”, a megroggyant testtartása üzenet emocionális veszteségről vagy lelki defektusról. A „büszkeségtől dagadó mellel” közölt mondandót kiegészíti a magabiztosságról, sikerről tanúskodó kiegyenesített test. Az érzelmek befolyásolhatók a testtartással. Adott érzelmi állapot ugyanis felidézhető az azzal gyakorta kapcsolódó pozícióval. Ez azt jelenti, hogy képesek vagyunk befolyásolni érzelmi, lelki kondíciónkat. A kényelmesen hátradőlve pihenő ember feltehetően nem szorong, az ernyedt izmok, a laza pozíció a relaxációt szolgálja.
Az érzelmi kondicionáltságon túl a kulturális tradíciók és a személyiségjegyek is befolyásolják a különböző módon felvett pozíciókat. A fiatal lányok gyakran ülnek horpasztott mellkassal, mert szégyenlik kibontakozó nőiességüket. Ugyanezen adottságukat később hangsúlyozzák a feszes háttatással, különösen ha kapcsolatot karnak kezdeményezni egy férfival. Vannak társadalmilag elvárt, egy-egy szerephez, foglalkozáshoz kötött testtartási formák. A kiegyenesített hát, kihúzott felsőtest délceg, daliás mintákat követő foglalkozási csoportok jellegzetes pozitúrája. Aki azonban megalázó helyzetbe kerül, vagy csak egyszerűen rá van szorulva egy másik emberre, ösztönösen – illetve a társadalmi normákat tudattalanul is követve – összébb húzza magát, görnyedten, meghajolva, mintegy az alávetettségét kommunikálva, vesz fel különböző testtartásokat.
A kommunikációs folyamat szabályozásában is részt vesz a testünk. Aki meg akar szólalni egy társaságban, az kissé előredönti a felsőtestét. Ha valakihez beszélünk, testünkkel is feléje fordulunk, annál is inkább, mert rá kell néznünk. Ha elmulasztjuk az odafordulás gesztusát, sértőnek tarthatják viselkedésüket. Ha valakit üdvözlünk, ugyancsak testünkkel is kommunikáljuk. Biccenthetünk a fejünkkel visszafogott jelzésként hivatalos szituációban vagy egy velünk ellenséges viszonyban levő környezetben. Barátságosabb és nagyobb tiszteletet kifejező mozdulat a fej és a törzs felső részének enyhe előrehajtása. Olykor figyelmeztetnünk kell magunkat, hogy egyenesedjünk ki, húzzuk ki magunkat. Ez nem egyszerűen egy a korábbiakban már értelmezett, érzelmi stabilitásunkat közölni hivatott jel, nem is csak testünk morfológiai struktúrája által megkívánt helyzet, hanem a kommunikáció egyik kiinduló feltétele is. Ha valaki (nagyobb) közösség előtt beszél, különösen fontos a lazább izmokkal kialakított, stabilitást sugalló egyenes testtartás.
A test különböző helyzetű pozicionálása bizonyos szituációkban meghatározott jelentést hordoz. (Erről a társas kapcsolatok összefüggésében szólunk.) Érdekes sajátosságként írják le pszichológusok a poszturális tükör jelenséget. Az egymással szoros kapcsolatban levő emberek (barátok, szerelmesek, házaspárok) interakciós helyzetben gyakran, öntudatlanul is, ugyanolyan testtartást vesznek fel. A testhelyzetek egybevágósága az odaadást, a teljes egyetértést jelzi. Az érzelmi azonosulást tükrözi az a sajátos helyzet is, amikor korábban szorosan összetartó emberek ugyanabban a testhelyzetben vitatkoznak.