2.2.7. Emblémák, kulturális szignálok
A nonverbális kommunikációhoz sorolják az öltözködést, a hajviseletet, a testdíszeket, jelvényeket, amelyek információkat továbbítanak az interakcióban résztvevők számára. Miután ezek a jelzések kulturális kontextusban és konszenzussal nyerik el értelmüket, kulturális szignáloknak is nevezik őket. Szerepük a kommunikáció kontextusának jelzése és értelmezése. Nagyrészük társadalomtörténeti képződmény. Természetesen a társadalmi mozgások következtében változó társadalmi normák relációiban alakulnak, érvényesülnek, szűnnek meg.
A premodern, illetve merev szerkezetű társadalmak különösen erősen szabályozták ezeket a szignálokat. Napjaink indivídum alapú világában, esztétikai érték és szokásrendszerében megdöbbenve nézzük egyes közel-keleti államok drasztikus szabályozórendszerét, amely a középkori normák elviselésére kényszeríti a nőt a társadalmi, öltözködési, életvezetési szokásaiban. Az európai társadalmakban hosszú folyamat jelzi ezen kulturális szignálok változássorozatát: az öltözködés történetét (Morley 1994). Persze a XX. század első felében, még Magyarországon is, ha valaki végigment egy falu utcáján, a szembejövő nőkről pontosan meg tudta mondani családi állapotukat, meg tudta becsülni korukat, bizonyos vidékeken még gyermekeik számát is. A nők öltözködési szokásait ugyanis szigorú rend szabályozta. Az egyes viseleteknek (párta, fejkendő, pruszlik stb.), ruhaszíneknek pontosan illeszkedni kellett a nő társadalmi státuszához, családi állapotához, életkorához. A lányok díszét a pártát – vagy az egyes vidékeken eltérő, de a haj lefogását, díszítését szolgáló viseletet – csak a szexuálisan érintetlenek hordhatták. Az előírt viseleteknek – ha nem is drasztikus szabályozókkal – mint kulturális szignáloknak ma is jelentőségük van.
A legnyilvánvalóbb szabályozó szereppel az egyenruhák rendelkeznek. A rendőr intézkedési jogosultságát az egyenruhája hitelesíti. A katonák társadalmi hovatartozását ugyancsak a ruházatuk kommunikálja, sőt az egyes szakterületek a nagyobb egységen belül színekkel, jelvényekkel is megkülönböztetik magukat. A fehér köpeny mindenkiben az orvost, s a vele kapcsolatos jelenségeket idézi fel, amint az orvosi táska is. Ez utóbbi olyan erősen rögzült szignál, hogy a beteglátogatások elmaradhatatlan kellékeként a „civil” külső mögül is tisztázza tulajdonosának megkülönbözetett helyzetét. Persze a „civil”, azaz nem egyenruhát viselő társadalom is elkülönül öltözködése, a szakmájához, társadalmi státuszához kapcsolódó szimbólumok révén. Gondoljunk a menedzser-külsőre s elengedhetetlen velejárójaként a számzáras aktatáskára, vagy a kigyúrt őrző-védők sötét eleganciájára, hajviseletére. Amint a társadalom perifériájára csúszott társadalmi réteget is elárulja szegénysége, gyakran rossz testi állapota. Különböző okokból az egyezményestől eltérő módon vesz jellegzetes külsőt az, aki fel akarja magára hívni a figyelmet. A legtipikusabb hordozói e szignáltípusnak a prostituáltak, akik a nőiesség túlhajtásával – olykor annak karikatúrájává válóan – halmoznak magukra felhívó, egyértelműen a szexualitás tárgyköréhez tartozó jelzéseket.
A szignálok másik csoportja a személyiséget, az egyéniséget tükrözi. Noha a társadalmi szocializációval az egyén átvesz normákat, megtanul öltözködés-, viselkedés mintákat, ezek kertében arra törekszik, hogy saját individuuma is megnyilatkozhasson. Azaz választhat a tanult minták közül, ezek kombinációit hozhatja létre, meghatározva így önmagához és a társadalom más tagjaihoz való viszonyát. E viszonyt pedig megválogatott szignálokkal hozza a kommunikációs interaktusban résztvevők tudomására.
Az individualitás alapja az identitás. A gyermekkori identifikációs küzdelméből kezdődően a felnőtt személyiségében megszilárdul az identitás. Ehhez azonban szükség van a társadalom állandó megerősítő visszajelzésére. Az identitás alapvető szegmense a biológiai nemhez és az erre épülő társadalmi szerepekhez, elvárásokhoz való viszony. A sikeresen kialakított és stabil nemi identitás megmutatkozik a férfi, női nemi szignálokban is, amint a sikertelen is. A homoszexuális férfi mozdulataival, hanghordozásával összhangban van a feminin öltözék, ékszer, hajviselet. Természetesen az ember személyisége, identitása a társadalmi hatások révén formálódik, ám nem tagadható a bennünk továbbélő evolúciós múlt, ahogy Buda Béla írja: „… a két nem szinte minden nem verbális kommunikációs csatornán át állandóan közöl olyan jelzéseket, amelyek egyrészt a nemi szerepet tükrözik, másrészt ennek kvázi aktivizációs állapotát, vagyis azt, hogy a személyiség milyen mértékben igyekszik ezt a szerepet előtérbe tolni az interakcióban.” (Buda 1994, 104)
Az öltözködés a legnyilvánvalóbb jelzéscsoport. Hogy mit veszünk fel, hogy a ruhatárunkat hogyan alakítjuk, az részben az identitásunk megjelenítésének és a társadalmi szerep elvárásainak függvényében alakul. Alapvető szabályként fogalmazható meg, hogy öltözékünket úgy válogassuk, hogy jól érezzük benne magunkat, más részt a társaságunkhoz vagy a megjelenési alkalomhoz illően ne legyünk se túlöltözve, se alul öltözve. Ha egy valamilyen okból magunkra kényszerített viselet ellentétes személyiségünkkel, rosszul fogjuk érezni magunkat, bármilyen divatos vagy drága ruházatról is legyen szó. Másrészt ez a diszfunkcionalitás feltűnik partnereinknek és rossz kommunikációs üzenetet hordoz ízlésünkről, döntési képességeinkről (stb.). A megfelelő öltözék úgy szolgálja az integrációnkat, hogy közben a személyiségünk sincs elnyomva. Persze ha valaki nem kíván integrálódni a társadalmi csoportjába, a nonkonform egyéniségét akarja hangsúlyozni, az nemcsak extrém módon öltözködik, hanem az öltözködési normák nyilvánvaló megsértésével deklarálja Társadalmi outsider mivoltát. Kétségkívül, az öltözködést alapvetően praktikus okok vezérlik (a test megfelelő védelme, arányos takarása), ám soha nem lehet megfeledkezni kommunikatív funkciójáról. Még az otthoni, nem nyilvánosságnak szánt, öltözékünk is kommunikál (társadalmi-anyagi helyzetünkről, szülők-gyerekek, férj-feleség viszonylatáról), s még inkább, ha kilépünk a nyilvánosság elé. A modern társadalomban a divat, az öltözködés önálló szakmává és óriási profitot termelő üzletté vált.
A hajviselet, a frizura ugyancsak eltér társadalmakként, történelmi koronként. A férfiak hajviseletének kevésbé szokás jelentést tulajdonítani, mint a nők frizurájának. A hosszú női haj messziről is látható szexuális jelzés. A szőke haj nagyobb szexuális vonzerővel rendelkezik, különösen ahogy közelítünk Európa északi része felöl a Mediterráneumhoz (Bärnkopf 2002, 73). A haj szexuális jel szerepe a kamaszkortól kezdve erősödik, majd a testi változásokkal az életút során egyre inkább veszít ilyen jelentőségéből. A haj tisztasága – egyes értelmezések szerint – színe ugyancsak kommunikatív értékű. Mindenképp az azonban a hajjal végzett mozgás. Sok kifejező gesztus hordozója lehet a haj tépkedése, kirívó hátravetése – különösen, ha közben a hölgy kitágult szempillával erősen a férfi szemébe néz.
A smink valószínűleg a legősibb művészetek és női praktikák közé tartozik. Egyes felfogás szerint a kirúzsozott női ajkak a genitáliák „alteregóiként” üzennek szexuális a késztetésről. Mindenesetre a sminkelés nemcsak leplezésre (bőrhibák, bőrszín, fáradság stb.), hanem kommunikációs stratégiák tudatosítására is szolgál. A smink kifejezhet határozottságot, megközelíthetetlenséget, eleganciát, de bohókás vidámságot, vágyakozást stb. Tény viszont: a jó smink lényegesen megváltoztatja egy nő megítélését, amint a rosszul elkészített vagy elkenődő is rendkívül sokat tud ártani.
A tetoválás, testfestés, testékszer mindkét nemre jellemzően egyre divatosabb, elsősorban a fiatalok között. Természetesen a tetoválás is ősi eljárás, a harcra készültséget, a rontó szellemek elleni küzdelmet, rituális szokásokat (stb.) szolgál, mindig kommunikatív céllal. Olykor napjainkban is használják az összetartozás szimbólumaként (arcfestés sportegyesületek, rock, punk együttesek rajongói között), ma azonban inkább a divat múló jegyeként értékelhető. (Főleg ha eltávolítható a testfesték, és nem okoz károsodást a testékszer.)