BEVEZETÉS
A kooperatív tanulásszervezés valójában egy olyan pedagógiai szemlélet, mely alapelveken nyugszik. A kooperációt pedagógiai és szociálpszichológiai szempontból elemzők (Aronson 1978, Johnson és Johnson 1994, Kagan 2000, Arató-Varga 2006) mindegyike részletezi a kooperatív alapelvek mibenlétét és szükségességét. Eltérés - többek között - a különböző iskolák között, hogy hány alapelvet azonosítanak, illetve, hogy melyikeket tartják a legfontosabbaknak.
A kooperatív tanulásszervezés első megjelenése az 1960-as évek végén Amerikában történt, amikor a különböző társadalmi helyzetű és etnikai hovatartozású diákokat közös iskolákban, osztályokban kezdték tanítani. Az osztálytermen belül kialakult feszültségek oldására szociálpszichológusokat hívtak résztvevő megfigyelésre. A kutatást vezető Aronson - fiatal kutatóként - azt állapította meg, hogy a hagyományos tanulási/tanítási módszerek (elsősorban a versenyeztetésre épülő, individualizáló, frontális tanítás) eredményeznek feszültségeket az osztálytermen belül (Aronson 2009). Javaslata az volt, hogy gyökeresen át kell alakítani a tanulást, és a verseny helyett az együttműködést kell fókuszba helyezni. Az együttműködés kialakítására pedig egy olyan lépésről lépésre leírt eljárásrendet javasolt, amely strukturálisan biztosítja azt, hogy mindenki képességei szerint sikerrel tudjon végighaladni a tanulási folyamaton támogató csoportkeretben. Ez az eljárásrend, az első struktúra a mozaik (jigsaw classroom), mely a kooperációt garantáló alapelvek mentén valósul meg. A mozaik bizonyította sikerességét, és a kooperatív tanulásszervezés terjedésével újabb és újabb kooperatív struktúrák jöttek létre, illetve egyre hangsúlyosabb lett a kooperatív szerepek használata.