9. Pestalozzi és a neohumanizmus

A XVIII. század első felében alakult ki a neohumanizmus irányzata. Az új irányzat a gyermekek belső világának, erkölcsiségének humanizálását hirdette, az antik görög-római kultúra újjáélesztését, a klasszikus értékek átélése révén az ember harmonikus egésszé formálását. A neohumanizmus, az egyetemes embernevelés legnagyobb hatású képviselője a svájci Johann Heinrich Pestalozzi (1746-1827) volt. A zürichi születésű Pestalozzit – apja kora halála után – édesanyja nevelte. Filológiai-teológiai tanulmányokat folytatott a zürichi Collegium Carolinumban. Pestalozzi tagja lett a Helvét Társaság elnevezésű irodalmi egyesületnek, mely felolvasóestek, összejövetelek révén kapcsolódott be a társadalmi közéletbe.

A svájci pedagógus életét szentelte annak, hogy a szegény nép gyermekei alapműveltséget szerezzenek, emberformáló elemi képzésben részesüljenek. Fontosnak tartotta azt is, hogy a megreformált népiskolai tananyag elsajátítása mellett a gyermekek kétkezi munkát végezzenek. 1769-ben birrfeldi birtokán gazdálkodni kezdett, majd felépítette mintagazdaságát (Neuhof).. Itt mintegy negyven – többségében nincstelen, szegény sorsú – gyermeket foglalkoztatott. A gyermekek lentermesztéssel, gyapotfonással, szövéssel foglalatoskodtak, mellyel Pestalozzi célja nem a kibontakozó kapitalista viszonyok közt oly kedvelt gyermekmunka révén a profitszerzés, a gyermek kizsákmányolása, hanem a nevelés volt. A gyermekmunkával a svájci pedagógus célja a munkára nevelés, a paraszti létforma elsajátíttatása volt.

A francia forradalmi háborúk Svájcot sem hagyták érintetlenül. 1797-ben jött létre a Helvét Köztársaság a Direktórium vezetésével. A Direktórium tudományos osztályának vezetője Pestalozzit kérte arra, hogy nincstelen gyermekek számára egy árvaházat létesítsen. A stansi árvaház működtetése számos nehézségbe ütközött. Egyrészt a protestáns Pestalozzit a helybéli, főként katolikus lakosság nehezen fogadta be, másrészt nem volt könnyű megszerveznie a gyermekek együttélését, annak ellenére, hogy a kísérletéhez a kormánytól anyagi támogatást és az orsolyiták Szent-Klára kolostorának egyik épületét is megkapta. 1799-ben azonban elvették az épületrészt és azt hadikórházzá alakították.

Annak ellenére, hogy Pestalozzi mindkét kísérlete (neuhófi szegénytelep, stansi árvaház) kudarcot vallott, pedagógiai hatása óriási, hiszen a svájci pedagógus valójában egy új iskolatípus, az intézeti-nevelőotthoni nevelés alapjait rakta le.

Pestalozzi rövid ideig a burgdorfi elemi iskola tanára, majd munkásságának kiemelkedő állomása volt Yverdon, ahol a népiskolai pedagógia megújítására vállalkozott. Az idős mestert Yverdonban mindenhonnan látogatják, tanítványok, kortársak. Korának híres nevelőintézete, Yverdon, a pedagógusmesterségre való felkészítés terepévé vált, Brunszvik Teréz, Váradi Szabó János és sokan mások felkeresték Pestalozzit.

Pestalozzi bár elsősorban gyakorló pedagógus volt és hatása ebből mérhető inkább, írói munkássága is számottevő. Írt tankönyveket (Anyák könyve-1803; A szemlélet ABC-je-1803), leghíresebb munkája mégis az 1781-ben napvilágot látott Lénárd és Gertrúd, mely a XVIII. század vége vidéki társadalom korhangulatát hűen tükrözi. Egy Zürich környéki faluban játszódik a történet. A mű főszereplője Lénárd, a gyenge akaratú, jólelkű, de iszákos férj és Gertrúd, a feleség, négy gyermek édesanyja. Gertrúd kemény harcot vív férjével, hogy jó útra térítse, hogy a férj ismét a családjával törődjön. Közben pedig példamutató odaadással neveli gyermekeit. A mű korának „beatsellereként” óriási sikert aratott, 1792-ben Pestalozzi a Francia Köztársaság Polgára címet kapta.

Pestalozzi gyakorlatra kifejtett hatása óriási. Egyrészt a XIX. század végén kibontakozó reformpedagógia is merít Pestalozzi gondolatiságából, másrészt a magyar pedagógiai gondolkodásra és szakirodalom fejlődésére is hatással volt a svájci pedagógus munkássága.