Dissanayake különössé tevésnek (making special) nevezi azt a gesztust, amellyel az ember egy adott tárgyat elkeretez a környezetétől, s ezáltal speciális funkciókkal ruházza fel az életében. Így születnek az amulettek, totemek, bálványok, s később a szentélyek is, melyek már világosan jelzik: az ember a környezetét, azaz a téridőt, amiben él, két részre osztja, egy 'belső', intim, szakrális és egy 'külső', nyilvános, világi térre. Az első a kontemplatív szemlélet térideje, ahogy az előzőekben bemutattuk, míg a másik a mindennapi cselekvés színtere, ahol a sikeres cselekvések flow-érzést keltenek. Habár a kétféle téridő képzete jelentős leegyszerűsítése az ember által lakott és megélt téridőnek, mind a mai napig jól példázza azt az igényt, hogy bizonyos tárgyakat, jelenségeket, eseményeket alapvetően szemléletileg, s nem a (sikeres) cselekvés felől közelítünk meg. Kétségtelen, hogy az ember egy amuletté vált tárgynak, például egy különlegesen bordázott kagylónak a mindennapi szférában is hajlamos hatóerőt tulajdonítani, de a tárgy e rituális-szakrális értékét a világi életben való „sikeressége" kevéssé befolyásolja. Éppen ez a szakrális/világi határvonal, hogy a szakrális e világi hatása nem szükségszerűség, csupán lehetőség, tartja életben a különböző kegyhelyeket és kegytárgyakat.

Általában három szakaszra oszthatjuk az emberi kultúra evolúcióján belül a különössé tevés és a specificitás működését. Az első szakasz minden bizonnyal a Dissanayake által is emlegetett kiválasztás, amikor egyes sajátos érzéki-fizikai jellemzőkkel rendelkező tárgyak rituális értékre tesznek szert az ember számára azáltal, hogy a belső, intim világának kivetülését látja bennük. Ez az amulettek és totemek rituális világa. A második szakasz a szakrális téridőben megjelenő reprezentációja lehet, amikor az ember nem csupán bizonyos tárgyakat ruház fel különleges értékkel, hanem a szakrális és világi téridőt elkülöníti egymástól, illetve átmeneti pontokat (rítusokat) határoz meg. Itt most ne tegyünk különbséget a törzsi kultúrák rituális terei (a kőköröktől a középoszlopos sátrakig) és az intézményesült vallások templomai között. A harmadik, és számunkra leglényegesebb szakasz az, amikor a szakrális téridő behatol a művészetbe, a vallásos tapasztalat feloldódik az esztétikai élményben. E szakaszok nem különülnek el hermetikusan, mégis érdemes azokat külön kezelni, mivel a kíváncsiság és a kontemplatív szemlélet másképpen jelenik meg bennük. Az első szakaszban a figyelem a környezettől elütő érzéki megjelenésre irányul, mint amikor a tengerparton különleges bordázatú kagylót keresünk, de ha ráleltünk, nem vizsgáljuk tovább, hanem „konzerváljuk" az élményt mint belsőnk objektivációját. Az alapvető viszonyunk érzelmi jellegű. A második szakaszban a szakrális tárgynak és helynek a szerepe nem merül ki a belső világunk objektivációjában, hanem kommunikatív jellegű, a transzcendenciával kapcsol össze, s ezáltal vallási tapasztalatot közvetít. A szakrális tárgyat és helyet már kontemplatív módon szemléljük, de az érzéki gazdagságukat intuitíve éljük meg, s nem kihívásként, mely a megszerzett tudásunkat, sémáinkat veszélyeztetné. A művészet a romantika korszakától kezdi középpontba állítani az anyagi-érzéki világ 'újszerűségét', s szembesít tudásunk 'akadémizmusával'. Ezt a „szembesülést" a világ érzéki sokféleségével, specificitásával vizsgáljuk majd a továbbiakban.